Lézer, endoszkópia, laparoszkópia, intervenciós radiológia, minimálisan invazív sebészet, robotsebészet... E kifejezések mind-mind az elmúlt években, évtizedekben vonultak be a szótárunkba. Rejtélyes, olykor hátborzongató kifejezések, melyek igen magas technikai felkészültséget és számítógépes hátteret feltételeznek. Mindegyikben közös, hogy a beteg érdekében a lehető legkisebb megterheléssel járó beavatkozást feltételezi, mellyel a betegség ugyanúgy orvosolható, mint a hagyományos műtéti módszerekkel, csak sokkal kisebb megterhelést jelent a beteg számára.
Hol van már a klasszikus "nagy sebész - nagy metszés" korszak. Az óriási előrelépést az üvegszálas fénytovábbító technika, a miniatürizálás és a videokamerák kifejlesztése jelentette. Az orvosi beavatkozások túlnyomó többsége úgynevezett invazív beavatkozás, vagyis valamilyen műszert, tűt, de legalább egy műanyag csövet bevezetnek, beszúrnak, bedugnak ilyenkor a betegbe. Nem is beszélve a műtétekről... A cél azonban ma már az, hogy ha szükséges, akkor is csak a lehető legkisebb mértékben "sértsük meg" a szervezetet ilyenkor. Az ebbe a csoportba tartozó eljárásokat nevezik minimálisan invazív eljárásoknak. Rendszerint "valódi" műtéteket lehet kiváltani az elvégzésükkel.
Túlzás nélkül elmondhatjuk, nincs olyan nyílása az emberi testnek, ahová ne dughatnánk be egy merev vagy éppen hajlékony eszközt, amellyel bevilágíthatjuk a sötét üregeket, járatokat, üreges szervek belsejét, és onnan ne kaphatnánk tökéletesen éles képet. Ez az endoszkópia, az eszköz pedig az endoszkóp. Az eszköz neve változhat, attól függően, hogy a gyomor, a vastagbél, netán a hörgők vagy éppen a húgyhólyag a vizsgálandó szerv.
Azonban a technika fejlődése azt is lehetővé tette, hogy ezeken az endoszkópokon keresztül ne csak felismerhessük, diagnosztizálhassuk a betegségeket, hanem szövetmintákat vegyünk, polipokat (nyálkahártya-növedékek) égessünk le, vagy éppen epe- vagy húgyúti köveket törhessünk össze, majd távolíthassunk el. Ha a betegnek például epeúti elzáródást okozó köve van, ma azt már nem feltétlenül hasi műtéttel lehet csak eltávolítani, hanem egy gyomortükrözéshez hasonló vizsgálat közben is. Az orvos olyan, dróthurkokból álló vékony eszközt vezethet a nyombélből az epevezetékbe, amely abban kinyílik, vele "befogható" az epekő, és az az epeút szájadékának tágítását követően - szerencsés esetben - onnan eltávolítható.
A laparoszkópia az az eljárás, amikor egy csövön keresztül videokamerát vezet az orvos a hasüregbe, hogy átvizsgálhassa azt. Azonban ha nem csak egy, hanem több (általában 3-5), néhány milliméter átmérőjű csövet szúr az előzőleg gázzal felfújt hasüregbe, és azokon speciális vágó-fogó műszereket vezet be, akkor már műtéteket is tud végezni. Ezek a laparoszkópos műtétek, melyek közül a leggyakoribb talán az epeműtét, a sérvműtét, de nőgyógyászati beavatkozások is végezhetők szép számmal. Hasonló elven alapulnak a mellüregen belül, de a térdízületben végzett műtétek (artroszkópia) is. Az így elvégezhető beavatkozástípusok száma napról napra bővül, hála az orvosi műszereket gyártó cégeknek, ahol egyre jobb és kisebb kiegészítőket, pl. bélvarró gépeket gyártanak.
A robottechnika, számítástechnika és távközlés fejlődése odáig vezetett, hogy ezek a beavatkozások akár több ezer kilométernyi távolságból is elvégezhetők. Az orvos kényelmesen ül egy képernyő előtt, míg a beteg akár egy távoli kontinensen, egy megfelelően felszerelt műtőben fekszik.
Ne higgyük, hogy végére értünk a korszerű, műtétet helyettesítő beavatkozások felsorolásának. Az érfestés (más szóval angiográfia) során a radiológus nemcsak kontrasztanyagot fecskendezhet be a vizsgált érszakaszba, mely a röntgenképen kirajzolja a beteg érszakaszt. Az érbe szúrt tűn keresztül katétert vezethet a szűkült területre, legyen az a végtagban vagy a szív koszorúserein, és a katéter végén lévő ballon felfújásával kitágíthatja az elmeszesedett érfalat. Hogy annak átjárhatósága tovább megmaradhasson, sztentet is beültethet oda. A sztent rendszerint egy dróthálóból font speciális cső, ami nagymamáink necc bevásárlószatyraihoz hasonlít leginkább. Összezárva kicsiny, vékony csövecske, de a ballonnal kitágítva a hálószemek kinyílnak, ezáltal a cső keresztmetszete többszörösére növelhető, és nem záródik össze a ballon kihúzása után sem.
Komoly, a beteg számára nagy megterhelést jelentő műtétek kerülhetők így el, vagy azokat csak hónapokkal, évekkel később kell majd elvégezni. Hasonló sztentet epeútszűkületekbe is be lehet helyezni, akár endoszkópon keresztül, akár a hasfalon, majd a májon át bevezetett katéteren át. Hasonló módon speciális, pl. daganatellenes gyógyszerek juttathatók célzottan egy adott területre, annak verőeres vérellátásán keresztül. Ugyanígy bizonyos esetekben daganatok vérellátása is megszüntethető vagy jelentősen lecsökkenthető. Ezek és az ehhez hasonló, elképesztően ötletes módszerek az intervenciós radiológia területére tartoznak.
Kétségtelen, hogy nem minden betegség gyógyítható még az ilyen és ehhez hasonló korszerű eljárásokkal, és ezeket nem is lehet minden betegen és minden esetben elvégezni. Az azonban kiszámíthatatlan, hogy hol áll meg a fejlődés. Ma már létezik olyan, diagnosztikus célt szolgáló kapszula, amit a beteg csak lenyel, és az, mint az űrszonda a Marsról, képeket továbbít a tápcsatorna belsejéből, miközben végighalad azon. Addig viszont, amíg az ilyen robotkapszulák nem képesek apró lézerágyúikkal leégetni a bélben növekvő daganatot, marad elegendő munka a sebészeknek.
Dr. Kökény Zoltán
forrás: archívum
(Patika Tükör – 040303)
