A törzsi társadalmakban a közös összejövetelek, az együtt zenélés és a törzs közös tánca az összetartozást volt hivatott szolgálni.
Ma az antropológusok úgy gondolják, hogy a varázsló által elrendelt rítusok egyfelől mágikus célokat szolgáltak, például esőtánccal hívogatták a felhőket, vagy meddő asszonynak kértek gyermekáldást. Másfelől azonban a csoportban az együtt elvégzett földöntúli feladat olyan kapcsolatokat hozott létre, melyek elengedhetetlenül fontosak voltak ahhoz, hogy a törzs jól és gondtalanul működhessen tovább.
Persze nem csak az őskorban játszott fontos szerepet a tánc, hiszen az ember egyik legősibb találmányáról van szó. Hogy ki és mikor perdült először táncra, azt nem tudhatjuk. Az azonban biztos, hogy az ókori görögök már művészetként tisztelték és nagy becsben tartották művelőit.
Náluk a zenére hajladozó hölgyek látványa került előtérbe, de mítoszaik szerint a bor istenét szolgáló bacchánsnők őrjöngő, vad táncuk közepette városokat romboltak le, embereket öltek. A tánc és a bor eksztázisa elragadta őket. A tánc és a bor kapcsolata egyébként végigvonul a történelmen, a középkor és az újkor báljain „ők” voltak a főszereplők. A tánc a főurak és a jobbágyok életében is fontos szerepet játszott. Mindkét társadalmi osztály a táncmulatságok alkalmával választott párt magának, már aki válogathatott. De aki nem, annak is ezek az estélyek, bálok adtak lehetőséget arra, hogy hasonló korú fiatalokkal ismerkedjen vagy legalábbis táncoljon velük. Jó táncosnak lenni erény volt, de főként a férfiak képességeit figyelték. A nők mint vezetettek csak a férfi párjaként jelentek meg. Táncolni azonban kötelező volt.
A XVIII– XIX. századi Magyarországon megrótták azt a fiatal férfit, aki csak politizált a bálon, és a kötelező csárdáson (ez volt a hivatalos magyar tánc) kívül más talpalávaló nem vonzotta a parkettra. A tánc és a táncmulatságok egészen a XX. század közepéig ellátták közösségformáló szerepüket, bár a talpalávaló és a lépéskombinációk változtak. A század közepére elterjedt a tánciskolák divatja, ekkor még mindenki tudott – képességeihez mérten – táncolni. Ahogy aztán a ’60-as években a páros táncokat kezdték felváltani modern társaik, egyre többször hallhattuk e mondatot: „Nem tudok táncolni!” Furcsa, hogy a kötött koreográfiák idején maximum rossz táncosnak minősítette magát az, aki két bal lábbal született, a ma embere inkább lemond e csodás mozgási formáról.
A XX. század végére a tánc is ezerarcúvá vált. A klasszikus balett és a diszkóban csörgő fiatalok mozdulatvilága igen távol áll egymástól, mégis egy tőről fakad. A tánc új reneszánszát hozta magával a techno. A tánc itt nem társas cselekvés, mindenki egyedül, magában, akár egészen az eksztázisig ropja. Ezzel egy időben jelentek meg hazánkban az egzotikus táncok is. Nagyon divatos a brazil utcagyerekek harci mozdulatokat is tartalmazó tánca, a capoeira.
Őrzői és oktatói azt vallják, hogy ez a mozgásforma – mely tánc és sport is egyben – levezeti felgyülemlett agressziónkat, és olyan ritmusérzéket kölcsönöz hódolóinak, ami a hétköznapi életben is hasznos lehet. A kevésbé dinamikus természetűek sem maradnak ínyencség nélkül, hiszen a tai-chi is tanulható már hazánkban, Budapesten több iskola is működik. Ez az ősi kínai torna (ha művelőit e szó sérti, elnézést) a test és a lélek összhangját hivatott szolgálni. A lassú, kecses mozdulatsorok végzése közben a megfelelő légzéssel és koncentrációval szellemünk és fizikumunk egyaránt megújulhat.
Talán a hölgyek körében mégis a hastánc a legdivatosabb. Az ezt oktató stúdiók nem megnyugvást, sokkal inkább izgalmakat ígérnek. Molett hölgyeket csábítani tanítunk – áll az egyik hirdetésben. Aki elsajátítja a csípőnek e speciális módon való riszálását, az kiteljesedik nőiességében és leküzdi gátlásait is, állítják a hastánc hívei. Nemrégiben az orvostudomány is felfedezte a táncot mint mozgást, ami ajánlható az egyébként sportolni nem hajlandó, de testmozgás nélkül nem gyógyuló pácienseknek. Másfelől mint terápiát is használják egy ideje.
A táncterápia kitalálói úgy gondolják, hogy tánc közben jobban megismerjük testünket és annak lehetőségeit. A zene és a mozgás segíti az ellazulást, oldja a félelmeket, a szorongásokat. Sok olyan nővel foglalkoznak, akiket lelki trauma ért, megerőszakolták, vagy családjában bántalmazták őket. Számukra a hastánc újra bebizonyíthatja nőiességüket, szépségüket, felébresztheti újra azokat a női ösztönöket, melyeket mélyen eltemetettek magukban.
- práger -
forrás: archívum
(Patika Tükör – 020601)
