A keresztény világ húsvétkor ünnepli Krisztus feltámadását. A karácsony mellett ez a másik legnagyobb egyházi, és egyúttal családi ünnep.
Az előkészületi időszak – akárcsak a karácsonyt megelőző hetek – magába foglalta a test és a lélek felkészülését, megtisztulását, vagyis a negyven napos böjtöt, a nagyhetet, a virágvasárnapot (a húsvétvasárnap előtti hatodik vasárnap), a nagypénteket és a nagyszombatot.
Egyes vidékeken hamvazószerdán elmosták a húsos ételek készítéséhez használt, úgynevezett „zsíros edényeket”, amelyeket csak húsvétkor, a böjti időszak végén vettek újra elő. Elterjedt böjti étel volt a korpából készült savanyú leves. Sokhelyütt „negyvenöltek”, vagyis negyven napig napjában csak egyszer ettek. Egyes családokban tilos volt az éneklés, sőt a fütyülés, a táncolás is.
Húsvéti szertartások
A nagyhét, azaz a húsvét előtti hét első napjai a testi tisztálkodás és a lakás, lakókörnyezet, a háziállatok ólainak kitakarítása jegyében teltek. A húsvétot megelőző pénteken (nagypéntek) az országban többhelyütt is divatban volt a hajnali fürdés, aminek egészségvarázsló szerepe volt. Ilyenkor a falu fiataljai egy közeli „szabadvízben” (patakban, folyóban, tóban) megmártóztak, majd a vízből haza is vittek, s ebből mosakodtak a húsvéti ünnepek alatt, hogy ne legyenek betegek, s hogy fürgék legyenek a munkában. Némely vidéken az állatokat is megúsztatták. A nagypénteki szokások közé tartozott a féregűzés is. Ilyenkor a kártevő rágcsálók, élősködő rovarok elleni mondókákkal járták körül a házat.
A húsvéti szertartásokhoz a középkortól napjainkig éppúgy szorosan hozzátartozott és tartozik ma is a föltámadás megjelenítése (keresztjárás, Jézus-keresés, illetve passiójáték formájában), mint a húsvéti bárány, a különféle ételek (tojás, sonka, kenyér) megszentelése. A Zalában lakók a nagyszombati körmenetre is magukkal vitték a szentelményeket (a felszentelt ételeket), amelyeknek maradékait mágikus „tárgyakként” használták. A felszentelt sonka csontját például – a jó termés biztosítékaként – a gyümölcsfákra aggatták. A húsvéti kenyér, kalács morzsáját a székelyek kereszt alakban szétszórták a gabonaföldeken, annak reményében, hogy a kártevő madarakat így sikerül távol tartani a terméstől.
Ünnepi tojás
A tojás megszentelése a XII. században terjedt el a paraszti társadalmakban. A húsvéti tojás, az egyházi szimbolika szerint a sírjából feltámadó Krisztust jelképezi.
Egyes vidékeken a felszentelt tojást – a karácsonyi almához hasonlóan – annyi részre osztották, ahány tagja volt a családnak, hogy az összetartozók mindig, mindenhonnan visszataláljanak egymáshoz. Az egyházi áldásban részesített tojás fogyasztásának a paraszti kultúrákban jótékony hatást tulajdonítottak, héját pedig mágikus tárgyként kezelték. A görögkeleti vallásúaknál a halottak sírjára tették.
A felszenteletlen, díszes tojás a korbácsolás, illetve locsolkodás elterjedésével vált ajándékká. Az ország egyes vidékein a korbácsolás, másutt a locsolás állt szokásban. Mindkettő termékenységvarázsló rítus. A korbácsolás szokása elsősorban a Dunántúlon terjedt el. Fejér megyében a négyszögletesre font korbáccsal, az úgynevezett sibával csapkodták meg húsvét hétfőn a legények a lányokat, hogy elűzzék róluk a rontást, a betegségeket.
A locsolás eredete valójában a keresztelésre, illetve arra a legendára vezethető vissza, hogy a Jézus feltámadásáról hírt vivő asszonyokat a katonák úgy akarták elhallgattatni, hogy vízzel locsolták le őket. A „vízbevető” hétfőként is emlegetett húsvéthétfőn a legények a lányokat a kúthoz cipelték, és ott nyakon öntötték őket. Más helyeken megelégedtek a kíméletesebb, vízipisztolyos módszerrel, később pedig a szagos vizes spricceléssel.
Idővel – először a dunántúli városokban – a fiúk, férfiak húsvéti „fegyverarzenáljába” bekerült a szódavizes locsolkodás is. A legények locsolkodását – és a mellé elmondott köszöntőverseket, az úgynevezett locsolómondókákat – a lányok díszített (hímes, írott, piros) tojásokkal köszönték meg. Egyes vidékeken a tojás mellé bort, pálinkát, süteményt is kínáltak a locsolkodóknak.
Egyébként a húsvétkor ajándékba adott tojás díszítése először Európa keleti felében terjedt el. A díszítés módja és a motívumkincs azonban országonként változó volt. Magyarországon, illetve a tőlünk keletre, északra és délre fekvő országokban batikolással – a méhviasszal megrajzolt mintát pálcára erősített fémcsövecskével, lúdtollal vitték fel a nyers vagy főtt tojás héjára, majd a mintázott tojást növényi festékanyagban áztatták/főzték. Ezután a méhviaszt lekaparták, így a színtelen minta kirajzolódott.
A motívumok között megtalálhatók voltak a Közel-Keleten ismert és használt mágikus jelek, de a reneszánsz eredetű kerámiák és textilek motívumai is. A karcolásos díszítési technikánál megjelennek a geometrikus ábrák, a virágok, sőt a naturalisztikus emberábrázolások is. A hazánktól nyugatra fekvő országokban az egyszínűre festett tojásokra savval marattak barokkos virágcsokrokat, növény indákat, leveleket, sőt szerelmi üzeneteket is.
A patkolt (a finomra kovácsolt vassal, vagy más lágyabb fémekkel körülvett) tojás elsősorban a húsvétkor a lányok ablaka elé állított, úgynevezett „hajnalfa” díszítésére szolgált. A módosabb városi polgárok körében váltak kedveltté a textilrátétes, ragasztott bevonatú, majd a politúros-lakkos, a XX. század második felétől pedig a matricás díszítésű tojások.
A húsvéti tojás mára csokoládétojás formájában, elsősorban a gyerekeknek szóló ajándékká vált. A locsolkodás egyre több vidéken már csak idegenforgalmi látványosság, illetve alkalom arra, hogy a férfiemberek, legények és serdületlen fiúk – ki egy pohárka ital, ki némi aprópénz reményében – végiglátogassák rég nem látott hölgyismerőseiket, vagy tágabb családjuk tagjait.
T. Puskás Ildikó
forrás: archívum
(Patika Tükör – 050305)