A stroke-ról másképpen – gyógytorna és rehabilitáció

A stroke-on átesett betegeknek folyamatos, állandó mozgásra van szükségük ahhoz, hogy minél előbb talpra álljanak.

A gyógytornát már a kórházban el kellene kezdeni, ha a beteg túl van az életveszélyen, vérnyomása stabilizálódott, a gyógytornász irányításával ágyban fekve is végezhetők a tornagyakorlatok.

A kórházban a gyógytornász elsődleges feladata a helyes fektetés, ezzel ugyanis megelőzhető a kontraktúra, az ízületi mozgás beszűkülése.

A szélütéses beteg kezdetben csak az ágyban fekve tud tornázni. Mozgás szempontjából ezt a szakaszt petyhüdt szakasznak nevezzük. Mivel nincsen izomtónus, a térd összecsuklik, a beteg ezért nem tud felállni.

A petyhüdt szakasz az esetek többségében átmegy spasztikus (görcsös) szakaszba, az ízületek görcsössé válnak, nehezen mozognak, akadályozzák a megfelelő mozgást, mégis ezt a spasztikus szakaszt lehet a leginkább kihasználni a mozgásra, mert a térd nem csuklik össze, a beteg pedig lábra tud állni. A spazmus kialakulása után a gyógytornász fő feladata ennek oldása, a finomabb, bonyolultabb mozgások visszahozása, előcsalogatása. A járás pl. az esetek jelentős részében aszimmetrikussá, durvábbá, darabosabbá, nehézkesebbé válik.

A tornagyakorlatok egyénre szabottak, mivel a sérülés mértéke, helye és a javulás foka sem azonos. Mind a gyógytornásznak, mind pedig a rehabilitációs intézeteknek a legfőbb feladata az elveszett fizikai képesség visszaállítása, illetve ezek hátrányainak kiküszöbölése.

A rehabilitációs intézetek első lépésben arra törekednek, hogy a betegek minél előbb járóképessé váljanak. A tolószékből felállva a betegek általában járókerettel, majd háromlábú bottal gyakorolják a járást.

A mozgás mellett a mindennapi életben szükséges, önellátásra ösztönző feladatokat gyakorolnak (pl. öltözködés). Mindezeket ezek a speciális intézetek barátságosabb keretek között próbálják megvalósítani, mint a kórházak.

Beszédképtelen, beszédzavarral küszködő betegekkel logopédus is foglalkozik.

A rehabilitációs intézetek általában bentlakásosak, berendezésük a betegek megváltozott képességeihez, korlátozott mozgásához alkalmazkodik. A kezelés időtartama változó, a beteg egészségi állapotától függ, általában 4-6 hét. Ez az idő azonban lehet rövidebb, de hosszabb is.

Vannak betegek, akik nem tudnak alkalmazkodni, beilleszkedni a rehabilitációs intézetek mindennapjaiba, pl. beszédzavar, depresszió, vagy egyéb más körülmények miatt. Úgy gondolom, ha valaki nem akar ilyen intézetbe menni, azt semmiképpen nem kell erőltetni.

Ha a gyógytornász és a háziorvos folyamatosan figyelemmel kíséri a beteg állapotát, a beteg mindennap rendszeresen mozog, ugyanazt az eredményt érheti, éri el, mint amit a rehabilitációs intézetekben "lábadozók".

Aki viszont úgy dönt, szeretne rehabilitációs intézetben gyógyulni, minél előbb konzultáljon kezelőorvosával, mivel a felvétel előtt orvosi bizottság győződik meg arról, hogy a beteg egészségileg alkalmas-e a kezelésre.

Előnyt jelent, ha a stroke-on átesett a betegség megjelenésétől számított 1-2 hónapon belül jelentkezik az intézetbe. Ezekben az intézetekben ugyanis kialakult gyakorlat, hogy a néhány héten, hónapon belül jelentkező betegeket előnyben részesítik, mivel egészségi, fizikai állapotuk még nem rögzült és az még jelentősen javítható.

Potondi Eszter

forrás: archívum
(Patika Tükör – 011101)