történelem

A modern sebészeti műszerek, eszközök, érzéstelenítő és altató eljárások korában elég nehéz elképzelni, hogy a régi korok orvosai miként is tudtak felülemelkedni azokon a nehézségeken, melyek akkoriban összehasonlíthatatlanul nagyobb arányban szedték áldozataikat.

Nem túlzás kijelentenünk, hogy az évszázadokkal, sőt évezredekkel ezelőtt élt gyógyítók felfedezéseiben gyökeredzik az a tudás, ami ma alapját képezi a szikével dolgozó orvosok munkájának.

A XIX. században számos orvos írta be magát a sebészeti szakkönyvekbe (egyesek a történelemkönyvekbe is).

Larrey francia hadsebész például az amputációk biztonságossá tételében, Cooper a sérült nagyerek (pl. arteria carotis, aorta) lekötésében járt az élen. Dupuytren végezte el az első hasfali bélkivezetést (anus praeternaturalis) és állkapocs-rezekciót (az ő nevéhez fűződik a huzamos behatásra kialakuló súlyos tenyéri kontraktúra leírása is).

A XX. század első évtizedei sorra hozták magukkal azokat a döntő jelentőségű felfedezéseket, melyek nélkül ma aligha tudnánk elképzelni a modern orvosi diagnosztikát és terápiát.

Tán a legnagyobbak mind között Karl Landsteiner felfedezése a vércsoportokat, valamint Sir Alexander Fleming szintén Nobel-díjjal elismert felfedezése a penicillint illetően. A harmincas évek elején már a szulfonamid terápiás hatását is felismerik.

"Április bolondja, május szamara, Fölnézett a toronyba, megnézte, hogy hány óra: Fél tizenkettő, bolond mind a kettő."

Az azonban feltételezhető, hogy ez a szokás egy középkori óitáliai bolond ünnepre vezethető vissza.
Ezt a napot azért hívták bolond napnak, mert azok a fiatalok, akik egyházi szolgálatokat láttak el a templomokban, rendszeresen szerveztek körmenteket is, ahol liturgikus dalokat énekeltek. Egy idő után azonban ezek a körmenetek egyre kötetlenebb, szabadabb formát öltöttek és a fiatalok megengedték maguknak azt a csínyt, hogy átköltsék a vallási énekeket, és az eredeti szöveg helyett arcpirító dalokat énekeljenek. Az egyház már a XIII. században elítélte a tréfálkozásnak ezt a fajtáját, de a szigorú rendszabályok ellenére a szokás fennmaradt.

Művészek és orvosok rég elfeledett arcokat alkotnak újra, abból a korból valókat, amikor még nem volt képes az ember a vizuális rekonstrukcióra, illetve akikről életükben nem készülhetett arckép. A minta a koponyacsont, az emberi test részének az a szerkezete, amely talán a legtovább áll ellen az idő múlásának. A körülötte levő hús és izom, az élő szövetek a bőrrel ma már rekonstruálhatóak. Így válik felismerhető egy koponya formája alapján az arc, a mimika, a lélek üzenetének kifejeződése.
Az arcrekonstruktőrök racionális információkból képesek a hiányzó tereket formába gondolni, majd két-, illetve három dimenzióban megalkotni. „Az arcrekonstrukció hitelességét a rendelkezésre álló adatok határozzák meg” – magyarázza Kőnig Frigyes, a Képzőművészeti Egyetem rektora. A hitelesség függ attól, hogy a valaha élt személyről a koponyán kívül milyen egyéb információ – fotó, festmény, rajz – áll rendelkezésre. Ezek a rekonstrukciók nem arról szólnak, hogy milyenek voltak, hanem hogy milyenek lehettek. Az arcrekonstrukció ma már nemcsak a művészetet, hanem a kriminalisztikát és az orvostudományt is szolgálja. Az igazságügyi orvos szakértők számára hasznos lehet azonosításra, és a plasztikai sebészeteken is végeznek arcmódosító eljárásokat az arra igényt tartó pácienseken. Az sem ritka, hogy egy nagyszülő orrát vagy állát tekinti mintának a „megrendelő”. A modern arcszobrászok kivételes anatómiai ismeretekkel rendelkeznek, igen jó megfigyelők, akiknek az átlagember számára kevésbé észrevehető részletek a legfontosabbak.

Emil von Behring 1854 március 15-én született Németországban, orvosi tanulmányait Berlinben végezte.

Előbb katonaorvos lett, majd a közegészségtani intézetbe került, ahol Robert Koch közvetlen munkatársaként tevékenykedett.

Ronald Ross (1857-1932)Az 1857 május 13-án Indiában született orvos édesapja az angol hadsereg tábornoka volt. Tanulmányai befejezése után rövid ideig polgári hajóorvosként működött, majd részt vett a burmai háborúban. Harminc évesen hagyta el Indiát és Londonba költözött. Hamar elkötelezte magát a kutatással, szűkebben a mai szemmel még gyerekcipőben járó mikrobiológiával.

Különösen a malária és annak problémaköre keltette fel figyelmét. Hosszú évek kimerítő kísérleteivel próbálta megragadni a betegség bakteriológiai hátterét, de erőfeszítéseit nem koronázta siker.

1897 augusztusában már szinte futószalagon vizsgálta és boncolta a különféle nemzetséghez tartozó szúnyogokat és azok lárváit. Nem talált semmit. Lelkesedése erősen megcsappant, de a sorozatos kudarcok ellenére az asszisztense által hozott utolsó lárvákat, illetve az azokból kifejlődött tarka szárnyú rovarokat (Anopheles) még lelkiismeretesen megvizsgálta.

Ismét népszerű a fűző

A fűző a derék, a csípő és a mell formálására, karcsúsítására viselt ruhadarab, amely a XIV. század második felében vált divatossá. Ebben az időben a nők egy vékony fapántot varrtak a ruhájukba, hogy derekukat vékonyabbra szorítsák, de a fiatal férfiak is hasonló módszerrel karcsúsították magukat.

A XV. század második felében, Spanyolországban tűnt fel a vasból készült fűző, amely szinte páncélként fogta körül a testet. A XVI. század első felében az angol és francia udvarban is ezzel a fűzőtípussal próbáltak nőiesebb formát kölcsönözni maguknak a nők.

Egyrészes, bikini, monokini A nyár, a kánikula, az elviselhetetlen hőség komoly fejtörést okoz a hölgyeknek, hogyan állítsák össze nyári ruhatárukat, hogy ruhadarabjaik ne csak divatosak, de praktikusak is legyenek a forró napokon.

Elhunyt Nagy Péter irodalmár, műfordító, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja.

Az alábbi módon emlékezett Horváth Jánosról, kedves professzoráról több mint negyven évvel ezelőtt:

"Mióta elment, gyakran látom őt a régi bölcsészkar pállott folyosóján, amint szapora, de nem sietős léptekkel megy a tanterem felé... Belép a tanterembe, ebbe a mindig szellőzetlen, mindig rideg hodályba, ahol egymás hegyén-hátán zsúfolódva vártuk minden évfolyam lelkes magyar-szakosai s a vendégek, akiket nem a szak s a vizsga, hanem az ő varázsa vonzott, s egyszerre néma csönd lett a dús zsivajból... S látom keskeny, folyosószerű, a ridegségig puritán tanári szobájában, ...amikor a »kolléga úr«, a riadt hallgató beóvakodik, s ő tanácsadásban vagy vizsgán egy pillanat alatt áthidalja azt a gégeszorító szakadékot, mely akkor professzort s diákot törvényszerűen elválasztott: meleg kedvességével – nincs rá más szó: bájával – emelve magához a »jelöltet«, s teremtve meg számára a légkört, melyben minden tudását kitárhatja, minden problémájával előhozakodhatik... S ezért búsak e sorok, midőn kedves hajdani professzoromtól búcsúzom. Szomorú, hogy napos délelőttökön nem találkozhatom többé vele a Bartók Béla úton, ahol sétálgatni szokott – de szomorúbb, hogy csak pilléreit építhette meg a katedrálisnak, melynek megalkotására hivatott volt... A hagyaték, mely ránk maradt utána, így is óriási: magyar irodalomtörténész még előtte ennyit nem végzett soha. A kor parancsa, hogy túl kell nőnünk rajta – de túl nem léphetünk rajta, mert ha vitatkozunk is sokszor vele, mindaz, amit felkutatott, megállapított, összegezett, immár irodalmi múltunkról alkotott tudásunk elidegeníthetetlen része lett. Ha a katedrális új tervek szerint s új módszerekkel fog is felépülni, egy-egy oszlopfő, boltív vagy rozetta örökké őrizni fogja az ő keze nyomát."

Parfék, frissítők, fagylaltok

A fagylalt ősét i. e. 3000 évvel a kínaiak már ismerték, erről árulkodik Marco Polo 1298-ból származó úti jegyzete. A rómaiak is szívesen hűsítették magukat a jeges nyalánksággal, mai fagylaltokhoz hasonló édességet a XV. században készítették először.

Középkori kúrák - köpölyözés, purgálás, érvágás

A betegségekről és azok kialakulásáról számos, ma már olykor inkább mulatságosnak tűnő magyarázatot alkotott a középkor hiszékeny, gyakran tudatlan, istenfélő embere. Rontásnak, rossz szellemeknek, Isten büntetésének tudták be a nyavalyákat. Nem csoda hát, hogy ennek megfelelően ördögűzéssel, ráolvasással, javasasszonyok és kuruzslók hókuszpókuszaival vagy éppen imával próbálták elősegíteni a gyógyulást.

A kontaktlencse a szem fénytörési hibáiból fakadó homályos látás korrigálására szolgáló gyógyászati segédeszköz, melyet közvetlenül a szemre helyezve viselnek. Népszerűségét az magyarázza, hogy jobb, teljesebb látásélményt ad – nagy dioptriák esetében is –, mint a szemüveg, hiszen a kontaktlencse használatakor nem érvényesül a szemüvegkeret látótérszűkítő, és a szemüveglencse szélének torzító – prizmás – hatása.

A magyar orvosok, kutatók évszázadok óta viszik hazánk jó hírét szerte a világban, az azonban kevésbé köztudott, hogy Magyarország nem csak jeles gyógyítókat, hanem kiváló gyógyszereket is adott és ad a mai napig a világnak.
Az 1800-as évek vége, az 1900-as évek eleje valóságos áttörést hozott a gyógyítás és a gyógyszergyártás világában. Ekkor kezdtek kialakulni azok a gyártási technológiák, amelyek lehetővé tették, hogy az újonnan felfedezett gyógyszereket jó minőségben és jelentős mennyiségben lehessen előállítani, így minden korábbinál több ember számára elérhetővé tenni a gyógyulást.
A „magyar gyógyszer”
Magyarország az elsők között kapcsolódott be a gyógyszergyártásba és vált néhány évtized alatt gyógyszergyártó nagyhatalommá: 1913-16 között felfedezett görcsoldó hatású gyógyszer-hatóanyag volt az első szintetikus úton előállított, napjainkban is forgalomban lévő gyógyszer, 1916-18 között Wolf Emil és Kereszty György megvalósította Magyarországon az első nyomás alatti gyógyszeripari technológiát a szalicilsav, az egyik legismertebb láz- és fájdalomcsillapító, gyulladáscsökkentő hatóanyagának előállítására.

A karácsony a szeretet, az újjászületés ünnepe. A kereszténység Jézus születését ünnepli december 25-én. Az első adatok szerint már a régi Rómában, I. Gyula pápa idején - a IV. században - ünnepnek számított ez a nap, majd az egész keresztény világban elterjedt. A nem hivők a Napisten születésnapját ünnepelték ezen a napon. Aurelianus császár például elrendelte, hogy december 25-én birodalma egész területén ünnepeljék meg a fény újjászületését, a napfordulót, azaz a legyőzhetetlen, örök, isteni Napot.

Történelem alulnézetből

A cipő ősét már a kora kőkorszakban ismerték, bár ekkor még a valódi cipőt a láb köré tekerhető bőrdarab helyettesítette. Az ókorban a legkedveltebb viseletté a puha bőrből készült bokáig érő lapos talpú cipő vált. A déli mediterrán területeken, pl. Görögországban szandált hordtak szívesen. A középkori Európában a bokáig érő lapos talpú cipő volt a legelterjettebb.

A keresztény világ húsvétkor ünnepli Krisztus feltámadását. A karácsony mellett ez a másik legnagyobb egyházi, és egyúttal családi ünnep. Az előkészületi időszak – akárcsak a karácsonyt megelőző hetek – magába foglalta a test és a lélek felkészülését, megtisztulását, vagyis a negyven napos böjtöt, a nagyhetet, a virágvasárnapot (a húsvétvasárnap előtti hatodik vasárnap), a nagypénteket és a nagyszombatot.

Egyes vidékeken hamvazószerdán elmosták a húsos ételek készítéséhez használt, úgynevezett „zsíros” edényeket”, amelyeket csak húsvétkor – a böjti időszak végén – vettek újra elő. Elterjedt böjti étel volt a korpából készült savanyú leves. Sokhelyütt „negyvenöltek”, vagyis negyven napig napjában csak egyszer ettek. Egyes családokban tilos volt az éneklés, sőt a fütyülés, a táncolás is.

A karácsonyi ünnepkör advent első napjával kezdődik és vízkeresztig tart. Az év legszebb ünnepén megpróbáljuk szüleinktől, nagyszüleinktől örökölt szokásainkat, hagyományainkat megőrizni, továbbvinni. Természetesen a hagyományok körébe tartoznak étkezési szoká-saink is. A karácsonyesti vacsora az ünnep egyik fénypontja, melyre általában halételeket, töltött káposztát, pulykát, diós és mákos bejglit készítenek, családonként eltérően. E "tradicionálisan magyar ételek" legtöbbje azonban különböző országok gasztronómiai szokásait ötvözve érkezett egykor Magyarországra. A töltött káposzta az egyetlen olyan étel, amely már a népvándorlás idején is a magyarok egyik kedvenc étele volt.

A tea kultúrtörténete

Teát először az ókori Kínában kortyoltak. A magyar honfoglalás idején Kína már exportálta is a szárított tealeveleket. A kényes cserjét, illetve annak nevelési és a szüretelt levelek előkészítési módját oly nagy titok övezte, hogy a teafogyasztást kultúrájába emelő Japánban csak a XII. századtól kezdték termeszteni a növényt, holott akkor már négyszáz éves hagyománya volt a teaszertartásoknak.

Feliratkozás történelem csatornájára

Honlapunk böngészésével hozzájárul ahhoz, hogy sütiket használjunk. További információ.×