A daganatos betegségek kezelésének és gyógyításának három alappillére van: a műtét, a kemoterápia és a sugárkezelés. Ezek mellett az elmúlt években egyre gyakrabban alkalmazzák az immunterápiát, sőt próbálkoznak a génterápia fejlesztésével is.
A klasszikus onkológiai kezelések, különösen a kemoterápia és a sugárterápia jól ismert mellékhatásokkal járnak. Ilyenek pl. a hányás és hányinger, a csontvelő károsodása, és az ennek következtében kialakuló fertőzések, a szívműködés romlása, az esetleges vesekárosító hatás. Az onkológián belül szinte külön tudományterület a kezelések mellékhatásai elleni küzdelem. Ez azért fontos, mert a daganatos betegek kemoterápiás kezelésének eredményessége függ a beadható dózis nagyságától.
Ha tehát a mellékhatások miatt a gyógyszerek dózisát csökkenteni kell, az hátrányt jelent a beteg számára. Ezért lett önálló tudomány az úgynevezett támogató (szupportív) terápia. E terápia célja a kezelések jobb elviselhetőségének elősegítése, s így a dózisok növelésének és ezáltal a terápia hatékonyságának fokozása.
Ez többféleképpen valósulhat meg. Elsősorban csökkenteni lehet a kemoterápia speciális mellékhatásait, mint pl. a hányás, hányinger, a csontvelő-toxicitás. Erre speciális hányáscsillapítókat, csontvelő-stimuláló gyógyszereket (cytokinek) fejlesztettek ki. Egy másik lehetőség a normál sejtek védelme, az úgynevezett citoprotekció. Léteznek ma már olyan anyagok, melyek például a szívizomsejteket, a vizeletelvezető rendszer sejtjeit, vagy a szervezet egészét védik meg a kemoterápiás gyógyszerek okozta károsodástól. Végül létezik a szupportációnak egy olyan módja is, amikor az egész szervezetet támogatjuk immunrendszert szabályozó anyagokkal, gyógytápszerekkel.
A daganatos betegségek citosztatikus kezelése során gyakori probléma a hányinger és a hányás. A kilencvenes évek elejéig csak kevés figyelmet szenteltek ennek a problémának. Irodalmi adatokat 1975 óta találunk a hányáscsillapításról, meglehet a kemoterápiát a negyvenes évek óta alkalmazzák. Ennek fő oka, hogy a kutatók elsősorban a betegség gyógyítására irányították figyelmüket. A figyelem fokozatosan az életminőség javítására terelődött, és világosan kiderült, hogy a daganatos betegségek kezelése során az egyik legkomolyabb problémát a hányinger és hányás jelenti. A daganatos betegek citosztatikus kezelésének leggyakoribb, gyötrő, korai mellékhatása a hányinger, a hányás, a hasmenés, amely egyaránt jelent pszichés és fizikai megterhelést a beteg számára.
Hányást rendkívül sok inger okozhat, pl. étel, ital, terhesség, kellemetlen szagok, betegségek, (bakteriális, vírusos fertőzések), valamint a daganatos megbetegedések gyógyítása során alkalmazott terápiák, mint a sugárterápia, a kemoterápia, bizonyos fájdalomcsillapítók, pl. morfium adása. A hányást fokozó ingerek összeadódhatnak. E kellemetlen érzés kialakulásában jelentős szerepe van az érzelmi állapotnak is. A hányás eredendően egy védőmechanizmus, amely a káros anyagok szervezetből történő kiürülését segíti elő.
A kemoterápia citotoxikus anyagokkal való kezelést jelent, a terápia következménye sejtszétesés, akárcsak az irradiáció esetében. A szervezet két ok miatt is hányással/hányingerrel reagál a kezelésre. Egyrészt maga a citosztatikum toxikus szer (akut hányás), másrészt a szer hatásaként bekövetkező sejtpusztulás során a kiszabaduló "sejtbennék" ugyancsak hányingert keltő (késői, elhúzódó hányás). Az elmúlt évtizedben jelentősen fejlődött a kemoterápia indukálta hányás/ hányinger kezelése. Az akut (0,5-3 órán belüli) és a késői (24 órán túl kezdődik, 6-7 napig is elhúzódhat) hányás mechanizmusának felismerése új, nagyhatású gyógyszerek kifejlesztéséhez vezetett. Mindezen fejlődés ellenére a kemoterápia indukálta hányás/hányinger kezelése távolról sem tekinthető megoldottnak.
A vörösvértestképzést elsődlegesen az erythropoetin nevű anyag szabályozza, amely elsősorban a vese kérgében termelődik. Az erythropoetin serkenti a csontvelőben az őssejtek osztódását és érését (ezekből lesznek a speciális vérképzőszervi sejtek).
Az anémia (vérszegénység) nagyon gyakori az előrehaladott állapotú tumoros betegeknél. Az oka szerteágazó, többek között magában foglalja a vérvesztést, az elégtelen táplálkozást, a csontvelő tumor általi beszűrtségét, a kezelések toxikus mellékhatásait. A kemoterápia okozta anémia ugyancsak javítható erythropoetinnel, amint ezt számos vizsgálat igazolja.
A tumoros betegek neutropéniája (alacsony fehérvérsejtszáma) gyakran a csontvelőt károsító ágensekkel történő kezelés eredménye, beleértve az ionizáló sugárzást is. A kemoterápia életet veszélyeztető fehérvérsejtszám-eséshez vezethet, ami a legfőbb oka a láznak, a fertőzésnek és ezzel kapcsolatos halálozásnak. A gyári úton előállított cytokinek (növekedési faktorok) megjelenése a terápia okozta neutropénia kezelését jelentős mértékben megváltoztatták.
Ezek az anyagok csökkenthetik a kezeléshez kapcsolódó csontvelőkárosodást, csökkentve a fehérvérsejtszám-esés mélypontját, ily módon hozzájárulva a kemoterápiás kezelési séma betartásához, és a vérképzőszervi mellékhatások csökkenéséhez.
A sejtvédőszerek közös jellemzője, hogy szelektíven védik a normál szöveteket a kemo- és a sugárterápia károsító hatásaitól, ugyanakkor nem befolyásolják a daganatellenes hatást. Így lehetővé teszik az intenzívebb kezelést, aminek következtében a gyógyulási arány is jelentősen növekedhet. Mindezek mellett alapvetően fontos szempont, hogy a dózisnövelés ellenére a betegek életminősége jelentősen javulhat (de legalábbis nem romlik), illetve csökkenhet a kórházban töltött idő.
A rosszindulatú tumorok bizonyos gyógyszerekkel történő kemoterápiája gyakran korlátozott a vizeletelvezető rendszerben keletkező mellékhatások miatt (vérzés, hólyaggyulladás). A beadott dózistól és bizonyos kockázati faktoroktól függően (pl.: korábbi kismedencei besugárzás, vizeletelvezető rendszer egyéb betegségei) ez a toxicitás fokozódhat. Az uromitexan olyan szer, ami a vizeletelvezető rendszerben hat, és az ilyen gyógyszerekkel együtt adva megszünteti vagy jelentősen csökkenti azok húgyúti mellékhatásait.
A dexrazoxan szívvédő hatású bizonyos kemoterápiás szerekkel szemben. Kiemelten kell kezelni a szívtoxicitás lehetőségét, mely évekkel a kemoterápiás kezelés után léphet fel. Ez különösen olyan rosszindulatú betegségekkel kezelt gyerekeknél, fiatal felnőtteknél fontos, ahol a citosztatikus terápia a rosszindulatú betegséget meggyógyítja.
Az amifostinnal foglalkozó közlemények szinte kivétel nélkül említést tesznek felfedezésének körülményeiről. A hidegháború idején az amerikai hadseregben kb. 4400 féle kemikáliát teszteltek abból a célból, hogy találjanak olyan szert, mely egy esetleges nukleáris háborúban megvédheti a szervezetet a sugárkárosodás ellen. Klinikai alkalmazását az tette lehetővé, hogy mint sejtvédő - a központi idegrendszer kivételével - szinte valamennyi normál szövetben csökkenti a sugárzás és minden olyan szer sejttoxikus hatását, melyek megváltoztatják a DNS struktúráját és funkcióját.
Szelektív módon védi a normál szöveteket egyes citosztatikumok toxikus hatásaival szemben, anélkül, hogy a tumorellenes aktivitás csökkenne. Védőhatása sugárkezeléseknél is érvényesül. Elősegíti a vérképzés normalizálódását, és egyéb toxikus tünetek ellen is véd. Érzékenyíti a tumort a kemoterápiás szerekkel szemben, stimulálja a csontvelő sejtjeit.
A szervezet általános erősítése izgalmas kutatási téma, egyre több szert ajánlanak erre a célra. Ezek hatása azonban nem mindig bizonyított. Ezért a kínálatból mindig célszerű a hatóságok által ilyen célra törzskönyvezett (azaz bizonyítottan hatékony) készítményt választani.
Jelenleg még mindig a kemoterápia a rákbetegek számára a leghatékonyabb gyógyszeres kezelés, ám sajnos ez a leginkább megterhelő is. Ezért a támogató, kiegészítő terápia várhatólag a jövőben egyre nagyobb teret nyer. A szupportív terápia az egyik legújabb "szín" az onkológiai kezelések "palettáján". Célja kettős, részint a kezelések hatékonyságának fokozása, részint a kellemetlen mellékhatások csökkentése. Így egyszerre szolgálja a hatékonyságot és az életminőséget, ami minden terápia alapvető célja.
Dr. Telekes András
onkológus főorvos
Országos Onkológiai Intézet
forrás: archívum
(Patika Tükör – 030508)
A világ legrangosabb biotechnológiai folyóiratában nemrégiben egy magyarok által kifejlesztett, és a daganatos betegek speciális tápszereként törzskönyvezett készítményről jelent meg tanulmány. Ebben olvasható az Avemarról, hogy ennek a tápszernek az alkalmazása az eljövendő legkorszerűbb onkológiai kezelések közé fog tartozni.
Miről is van szó? – kérdeztük dr. Hoffmann Artúr főorvostól.
Az Avemar kutatási programban világszerte mintegy kétszáz kutató vesz részt, elsősorban orvosok, de vannak közöttük molekuláris biológusok, immunológusok, vegyészek, gyógyszerészek is. Ez a nagyfokú tudományos érdeklődés néhány éve tapasztalható, ekkor jelentek meg az első rangos publikációk. Az Avemar kutatása azért olyan rendkívül izgalmas, mert ez a készítmény látszólag egymással ellentétes hatások kifejtésére is képes. Vannak például olyan rosszindulatú daganatos betegségek, amelyekre egy bizonyos sejtfunkció kórosan alacsony fokú működése jellemző. Ugyanakkor egy másik, de szintén rosszindulatú daganatos megbetegedésben, ugyanennek a sejtfunkciónak kórosan felfokozott működése a betegség egyik oka.
Megfigyelték, hogy az Avemar ugyanannak a sejtfunkciónak a túlműködését gyengíti, az alulműködését pedig erősíti. Integrátor, kiegyenlítő homeosztatikus hatása van. Erre egyébként már magyar kutatók is rámutattak az 1990-es évek első felében. ők az Avemar hatását egerek immunrendszerén vizsgálták és megfigyelték, hogy a szer a túlműködést gyengíti, az alulműködést fokozza. Ez az Avemar-kutatások legizgalmasabb része, mert mint azt Jehuda Shoenfeld, a tel-avivi egyetem immunológus professzora is hangsúlyozta, az Avemar-kutatások egyik lehetséges alapkutatási eredménye, az immunrendszer működését szabályozó, legalapvetőbb folyamatok felderítéséhez vezethet.
Magyarország után a cseh egészségügyi hatóság is daganatos betegek speciális tápszereként törzskönyvezte az Avemart.
Archívum
Archivált írás. A benne foglaltak aktualitása nem garantált, vagy nem feltétlenül tükrözik a vonatkozó tudományterületek jelenlegi ismeretanyagát, szempontjait és hangsúlyait.