Először is gondolkodjunk el azon, hogy mit is jelent ez a – véleményem szerint sokféle értelmezéssel felruházott – szó, hogy szeretet?
A legtöbb ilyen komplex fogalom önmagában olyan, mint a pszichológiában alkalmazott "kis festékpacni", az ún. Rorschach-ábra. Az amorf kis festékfolt önmagában nem hordoz tartalmat. Éppen ezért, ami nekem eszembe jut róla, rólam szól, én vagyok. A foltokba saját lelkivilágunkat vetítjük bele, a saját fantáziánkról, belső világunkról szól az, amit az ábra felidéz bennünk.
Ezek a komplex fogalmak is sokféle lehetőséggel túlzsúfolt Rorschach-ábrák. Amit én látok bennük, amit nekem jelentenek, az rólam szól.
A szeretet értelmezéséről az Újszövetségben Pál apostol – A korinthusbeliekhez írt levelében így vall: "A szeretet hosszútűrő, kegyes, a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel... nem cselekszik éktelenül, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rójja fel a gonoszt... nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal... mindent elfedez, mindent, hiszen mindent remél, mindent eltűr... a szeretet soha el nem fogy."
Más megközelítésben alapműnek tekinthető Erich Fromm: A szeretet művészete című könyve. Néhány gondolatot szeretnék kiragadni a műből:
"Szeretni személyes élmény, amelyet mindenki csak egyedül és magának szerezhet meg." A legtöbb ember azt hiszi – tévesen –, hogy a szeretet elsősorban a szeretet tárgyától (a szeretett embertől) függ és nem a szeretet képességétől. Azt gondolják, elég megtalálni a szeretet megfelelő "tárgyát" (a pszichológiában a tárgy alatt érthetjük pl. a másik embert), és máris örökké tudunk szeretni. Ha mégsem, akkor nyilván a "tárgy" volt nem megfelelő. Fromm szerint a szeretet – a passzivitással szemben – aktív cselekvés.
Fromm azt mondja, hogy mindannyiunknak alapélménye a magány érzése. Ezt kultúrtörténeti szinten a paradicsomi egységből való kiűzetésre vezeti vissza, amikor az ember először tapasztalta meg elkülönültségének élményét. A pszichoanalitikus irodalomból ismert, hogy ugyanezt az elkülönültség-élményt csecsemő korunkban, 6-8 hónaposan valamennyien megtapasztaljuk az édesanyánktól való szoros szimbiotikus kapcsolatból való leválásban, később saját magunk, elkülönültségünk, énélményünk tudatára ébredve. Létezésünk, fejlődésünk egyik alapkérdése, hogy mit kezdünk az elkülönültség szorongáskeltő élményével.
Fromm szerint az embernek az egyik legmélyebb szükséglete, hogy legyőzze elkülönültségét és kiszabaduljon magánya börtönéből. E cél elérésének különböző lehetőségeit, módjait találta meg az emberiség. (Ilyen pl.: az ún. "nyáj konformizmus", amikor az egy csapathoz, csoporthoz való tartozás, a szabályokhoz való alkalmazkodás, a behódolás történik meg, cserébe a csapat nyújtotta védelemért.)
További lehetőség a másik emberrel való szimbiotikus kapcsolat, amikor valakinek teljesen alárendelem magam – ez a szimbiotikus egyesülés passzív formája, amikor mindenben a másik része vagyok. Ebben a szerepben nem kell dönteni, nem kell kockázatot vállalni, viszont nincs függetlenség. Ennek az egybeolvadásnak az aktív formája szélsőséges esetben a szadizmus, a másik kizsigerelése, birtoklása. A valódi szeretet a szimbiotikus egyesüléssel szemben olyan összeolvadás, amelyben mind a két ember megőrzi függetlenségét, olyan paradoxon, amelyben "két élőlény úgy válik egyé, hogy mégis megmarad kettőnek".
Erre a szeretetre az a jellemző, hogy nem akarom birtokolni a másikat, tiszteletben tartom a határait, hagyom, hogy azzá váljon, amivé válhat. Békés mosollyal figyelem akkor is, ha a maga választotta úton jár és ez nem egyezik az én elképzeléseimmel.
Ennek a fajta aktív szeretetnek az alapfeltételei a törődés, a felelősség, a tisztelet és az ismeret. Az első egy cselekvő törődést jelent, annak az életével, fejlődésével, akit szeretünk. A másodikkal, a felelősséggel vigyáznunk kell, hogy ne váljon uralkodássá és birtoklássá. A felelősség nem azt jelenti, hogy a saját értékeimet megpróbálom rákényszeríteni a másikra, hanem azt, hogy tisztelem személyiségét és határait. "Tiszteletben tartani annyi, mint azt akarni, hogy aszerint fejlődjön és bontakozzon ki, amilyen."
Különösen fontos ez a kérdés a szülő-gyermek kapcsolatban. A gyermek is önálló lélek, személyiség. A szülő felelőssége, hogy gyermeke képességeivel összhangban levő adottságokat bontakoztasson ki, amelyek a gyermek számára is pozitív élményt jelentenek. Hiába próbálom az általam hasznosnak vélt értékeket rákényszeríteni, ha azok a gyermek személyiségével, érdeklődésével, vagy korával nincsenek összhangban.
Ugye nem kell részletezni a kényszerítő, agresszív jótékonyságnak a negatív hatásait. Tisztelni csak azt tudjuk, akit ismerünk. A megismeréshez az ember az egyesülés élménye, az érzelmei révén juthat el, nem csupán a racionális gondolkodás alapján. Az érett szeretet logikáját Fromm a következőképpen fogalmazza meg: "Szeretnek, mert szeretek és szükségem van rád, mert szeretlek." Ezzel szemben az éretlen szeretet logikája: "Azért szeretek meg szeretnek és azért szeretlek, mert szükségem van rád".
A legtöbb ember kapcsolataiban olyasmit keres, amit saját magában hiányként él meg. Ha ehhez a másik emberből próbálok meríteni, akkor azért van szükségem rá, mert – akár tudattalanul is – bizonyos hiányosságaimat általa próbálom betölteni: tehát azért szeretek, mert szükségem van rá. (Ilyenkor óhatatlanul egyfajta szimbiotikus kapcsolat alakul ki.)
Az érett szeretetben magunkban hordozzuk a teljességet, megéljük, hogy minden lehetőség bennünk is ott van és a másik embertől nem önértékelésünk, problémáink, kisebbrendűségi érzéseink megoldását várjuk.
Fromm szerint a szeretet pozitív megnyilvánulásának, a pozitív visszajelzéseknek (ún. "simogatásoknak") alapvetően két típusa van gyermekkorunkban. Az egyik, az ún. "létorientált simogatás", ami a feltétlen, pusztán a létezésből fakadó szeretetnek a megnyilvánulása – szeretlek, mert vagy. A hagyományos családmodellben az édesanya közvetítette ezt gyermeke felé. A másik az ún. "tettorientált simogatás", a feltételhez kötött szeretet megnyilvánulása, amikor a gyermek azért kap pozitív visszajelzést, mert valamiben sikeres volt.
Természetesen ahhoz, hogy kiegyensúlyozott, érett személyiséggé váljunk, mindkettőre szükségünk van. Ha valaki csak "létorientált simogatást" kap, hiányozni fog a teljesítéshez való motivációja, én-központúvá válhat. Ha pedig elsősorban "tettorientált simogatásokat" kap, akkor az ún. teljesítménykényszer lehet jellemző rá: mindig bizonyítania kell, mert nem érzi, hogy önmagáért is szerethetik, elfogadhatják.
Mindenki elgondolkozhat azon, hogy gyermekkorában milyen arányban kapta a "simogatásokat". Leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy felnőtt életünk során azt tudjuk könnyen továbbadni kapcsolatainkban, amit mi magunk is megkaptunk. Ugyanakkor minden további kötődés – a párkapcsolat is – egy lehetőség, hogy megtanuljuk a szeretet létorientált viszonyulását, simogatását közvetíteni környezetünk felé.
Nincs-e ez ellentmondásban azzal, hogy a kiegyensúlyozott, érett szeretet viszont nem függőség? Azt gondolom, hogy nincs. Kapcsolatainkban folyamatosan fejlődhet személyiségünk. A másik integritásának figyelembevétele, tisztelete, és a szeretet adásának és kapásának tanulása együtt lehet jelen.
Végezetül néhány szó a feltétlen szeretetről. Bernie S. Siegel amerikai orvos azt tapasztalta, hogy elesettebb társaiknak segítő betegek kedvezőbb gyógyulási arányokat mutattak. "Meg vagyok győződve arról, hogy minden gyógyulásnak köze van ahhoz, hogy feltétel nélkül adhatunk (és kaphatunk) szeretetet. Ez az immunrendszer általunk ismert legerősebb ingerléshez vezet."
Saját munkám tapasztalata szerint hosszú távon minden ember azt kapja vissza az élettől, amit ő maga kisugároz környezete felé.
Dr. Piczkó Katalin
pszichiáter szakorvos
forrás: archívum
(Patika Tükör – 040401)
