A nyolcvanas évek végén igen nagy sikert aratott a hazai könyvpiacon is a magyar származású fotográfus, Susanne Szász Gyermekünk szótlan nyelve – A testbeszéd című fotóalbuma. A 192, kisgyerekekről készült kép igyekszik megismertetni a szülőkkel a szavakon túli kommunikációt, azaz segít eligazodni a nyelvet még nem, vagy még nem tökéletesen beszélők gesztusaiban, a kicsik mozdulatainak, mimikájának, testtartásának rejtelmeiben.
A testnyelv ismerete egyébként nemcsak a kisgyereket nevelők, hanem mindannyiunk számára fontos lehet, hiszen egymás közötti kapcsolatteremtésünkben meghatározó helyet foglalnak el a gesztusok.
A magatartáskutatók csak mintegy 50-60 éve kutatják a testbeszéd szerepét a társas érintkezésben, holott köztudott, hogy az emberi kommunikáció nem csak beszédből áll. Gondoljunk csak a lovagkorban játszódó regényekre, filmekre, melyeknek tanúsága szerint például a szerelmi nyelvben szabályos koreográfiája volt annak, hogy mikor mit üzen a keszkenőt, a legyezőt, a virágot tartó kéz, de különös jelentőséggel bírt az arcmimika vagy akár az öltözködés is.
A kimondott szavaknál jóval többet mondanak el rólunk, érzéseinkről, szándékainkról a mozdulataink, az arckifejezésünk, a testtartásunk, még akkor is, ha manapság a legtöbb ember nem fordít elég figyelmet a szavakon túli jezésekre. Ez az oka, hogy egy kudarccal végződött tárgyalás, állásinterjú után nem értjük, milyen hibát követtünk el, holott csupán nem tudtuk a velünk szemben ülő ember mozdulatait értelmezni és a magunk javára fordítani.
Hiszen aki tudja például, hogy a beszélgetőpartner össszekulcsolt keze, összefont karja, gyakori félrepillantása, a széken való hátradőlése, fejvakarása az érdeklődés hiányára, illetve valamiféle távolságtartásra utalhat, az bizonyára mindent megtesz, hogy felébressze a személye, a mondandója iránti érdeklődést.
A testbeszéd lefordításához a legtöbb ember csak ösztönösen ért, ha ért. A nők élesebb megfigyelőképességüknél fogva jobban érzékelik és sokszor képesek is értelmezni a mozdulatok üzenetét. A magatartáskutatók szerint azonban nem elég csupán az egyes megnyilvánulásokat érteni, ezeket csak összefüggéseikben szabad vizsgálni. A testnyelvben ugyanis minden egyes mozdulat egy-egy szónak felel meg, amelyek csak "összeolvasva" állnak össze érthető mondattá.
A mozdulatokon, a testtartáson, a szavainkat kísérő arckifejezésen, a szemkontaktuson kívül nagyban befolyásolja a kommunikáció milyenségét, kimenetelét az is, hogy a beszélők milyen távolságra helyezkednek el egymástól, s az sem elhanyagolható szempont, hogy milyen kulturális környezetből származnak.
A latin gesztusrendszer például bővebb és élénkebb, mint az északon élőké, a vidéki ember nem szereti a zsúfoltságot, ideges, feszült lesz attól, ha a személyes terébe hatolnak, ezzel szemben a nagyvárosi emberek megszokták, hogy az ún. személyes zónájukba (46 cm és 1,5 méter közé) hatolnak és rutinosan igyekeznek magukat embertársaiktól viselkedésükkel elhatárolni.
A kutatók azt is megállapították, hogy a kevésbé tanult, szerényebb szókincsű emberek többször használják mondandójuk kiegészítésként a gesztusokat, mint a fejlett beszédkészségű, magasan iskolázott embertársaik. Az is érdekes megfigyelés a szakemberek részéről, hogy a gesztusainkat – a testbeszéd alapjait – a környezetünktől, azaz szüleinktől, a velünk egy közösségbe tartozóktól ösztönösen tanuljuk el, majd ezeket mi is tovább "örökítjük" utódainkra.
A bevezetőben említett fotóművész külön fejezetben mutatja be, hogy a szülők testbeszédének, mozdulatainak, testtartásának, mimikájának milyen hatása van a gyerekeik gesztusaira. A felvételek tanúsága szerint a kicsik még szüleik modorosságait is átveszik, a testbeszédet pedig legalább olyan intenzitással tanulják, mint a verbális nyelvet.
A testbeszéd elsajátításának ugyanis meghatározó szerepe van a gyerekek érzelmi és szellemi fejlődésében is. Gondoljunk csak a szülő kitárt karjára, amely a "gyere ide" felszólítás megfelelője, s arra, hogy a gyerek – a mozdulat láttán – milyen bizalommal indul el az anyja, apja felé, azaz igen hamar jut el a mozdulat azonosításától a felszólítás megértéséig.
A szülő mozdulatainak utánzása egyébként a gyerek személyiségfejlődése szempontjából is fontos (gondoljunk csak arra, hogy a kislányok az anyjuktól, a kisfiúk az apjuktól igyekeznek ellesni a megfelelő viselkedésmintát). A testi kifejezések tanulása tehát felkészít bennünket a társas érintkezésre, a társadalmi beilleszkedésre, sőt a nemi szerepeinkre is.
Több csecsemőotthonban végzett pszichológiai kutatás igazolta, hogy az intézetben nevelt kicsik – a személyes test- és szemkontaktus hiányában – később és nehezebben tanultak meg beszélni, bizalmatlanabbak, visszahúzódóbbak voltak hasonló korú, családban felnőtt társaiknál.
A mozdulatok, gesztusok színesítik, pontosítják és személyesebbé teszik, érzelmileg egészítik ki beszédünket. Egy ember attól hiteles, ha a szóbeli és a nem szóbeli kommunikációja összhangban van.
Egy középiskolások számára írott tanulástechnikai tanácsadó kötet pedagógus szerzői például kifejezetten ajánlják diákoknak azt, hogy élénkítsék, fűszerezzék feleleteiket, szóbeli megnyilvánulásaikat mozdulatokkal, mondván: a gesztusok nélkül szárazzá, unalmassá válik a beszédünk.
A taglejtéssel, a testtartással, az arckifejezéssel (sőt a ruházatunkkal, sminkünkkel, ékszereinkkel stb.) nemcsak a környezetünkre, a partnerünk viselkedésére hatunk, hanem a saját mondandónk, s a beszélgetőpartnerünk beszédének ritmusára, tartalmára is.
A utóbbi két évtizedben azt is kutatásokkal támasztották alá a magatartástudományi szakemberek, hogy a testbeszédnek önálló szerepe is lehet a kommunikációban. Különösen akkor van ennek jelentősége, ha a mozdulat, az arcjáték helyettesíti vagy megelőzi a szavakat.
Sokszor a mimika, a testtartás, a tekintet, a térbeli elhelyezkedés beszéd nélkül is kifejezi, amit gondolunk, érzünk. Gondoljunk csak a tömegközlekedési eszközön való utazásra, ahol úgy szeretnénk a "sehová nem tartozásunkat", elkülönülésünket érzékeltetni, hogy kerüljük utastársaink tekintetét, közömbös arcot vágunk... Az sem ritka tehát, hogy a nonverbális kommunikáció a beszéddel egyenrangú információhordozó.
Érdekes megfigyelés, hogy első látásra gyakran azok az emberek rokonszenveznek egymással, akiknek hasonló a gesztusnyelvük. A tartós és szoros érzelmi kapcsolatok mögött gyakran szinte azonos gesztusnyelvet lehet felfedezni. Az emberek egymás közötti kapcsolatait gyakran nehezíti, ha nem ismerik vagy nem értik a másik testbeszédét.
T. Puskás Ildikó
forrás: archívum
(Patika Tükör – 030604)
