Az egész földgolyót érintő, nyugtalanító változások korát éljük. A klímaváltozás az emberiség krízistortájának egyre vastagabb szelete.
Mindannyiunk tudjuk, hogy mit jelent számunkra a Nap. Ha hirtelen kialudna, az emberiség rövid távon halálra lenne ítélve. Órák-napok alatt összeomlanának a földi ökoszisztémák, az egész bioszféra.
Márpedig jelenlegi ökológiai valenciánk, azaz tűrőképességünk globális (pontosabban szoláris) szemszögből nézve meglehetősen szűk, az emberiség – számos múltbéli tudományosnak tartott jövendölés ellenére – minimálisan alkalmazkodóképes, hiszen a környezeti feltételek, esetünkben a kontinentális biotópok párhuzamos pusztulása esetén nincs hová mennünk.
A bolygót képtelenek vagyunk elhagyni, kozmopolita mivoltunk a légkör ritkulásával együtt, valahol a sztratoszféra környékén foszlik szerteszét.
Persze felettébb valószínűtlen, hogy a Nap hirtelen kialudjék, még évmilliárdokig fog sugározni, elegendő időt hagyva az emberiségnek a távoli naprendszerek, galaxisok kolonizálására, vagy – sajnálatos forgatókönyvként – sokszorosan elegendő időt hagyva arra, hogy az emberi faj a feledés homályába vesszék.
Ehhez kínálja előzékeny segítségét a klímaváltozás. Ha nem teszünk komolyan ellene, beelőz a Mars, és hamarosan az ott kutatott mikroorganizmusok lehetnek a legfejlettebb létformák naprendszerünkben.
A napsugárzás legnagyobb része eljut a földfelszínre, amely a hőelnyelés során felmelegszik. A felmelegedett föld fölös hőjétől infravörös sugárzás formájában szabadul meg. Ezek a sugarak a dinoszauruszok korában sem lepődtek meg az őket megfogó széndioxid jelenlétén, manapság azonban ez a gáz olyan mennyiségben jut a környezetünkbe, hogy az infravörös sugárzás számottevő, felsőbb szférákba eljutni képtelen hányada visszamelegíti a földet és a légkör alsó részét.
Ez az a bizonyos üvegházhatás, illetve annak nemkívánatos része. Az üveg maga a széndioxid, melyből az óceánok és tengerek évente 4-5 milliárd tonnát képesek elnyelni. Ez messze elegendő lenne, ha iparosodott társadalmunk nem fújná a füstöt anyabolygója arcába. Márpedig fújja, de serényen.
Napjainkban az emberi tevékenység által kevéssé befolyásolt, természetes hőfogóként is szerepet játszó, irdatlan mennyiségű vízgőz mellett – főként a fosszilis energiahordozók elégetésének folyományaként – már több mint évi 20 milliárd tonna üvegházgáz (túlnyomórészt széndioxid) kerül a légkörbe.
Ez a vízgőz arányához képest csekély mennyiség, de annál inkább releváns, egyensúlyt borító tényező, mely súlyosan terheli a bioszférát. Erre ugyanis a tengerek és a szárazföldi vegetáció együttesen sincsenek felkészülve, elnyelőképességük elégtelenné vált.
A melegedő klíma a talajkémiában is változásokat okoz, a szélesebb körű oxidációs folyamatok eredményeként pedig eljuthatunk oda, hogy a szárazföldi növényzet – a trópusi erdőségek irtásával súlyosbítva – nettó elnyelő helyett nettó kibocsájtó lesz, azaz további forrás a széndioxid légköri mennyiségének növekedéséhez. Mellékesen jegyzem meg, hogy az üvegházhatás miatt egyre melegedő alsó légkör felett a sztratoszféra lehűl, ez pedig kedvez a főként halogénezett szénhidrogének által okozott ózonlyukak kialakulásának.
Az ózonlyukakon keresztül földfelszínre jutó ultraibolya sugárzás pedig nem csak a bőrünk DNS hibákat javító mechanizmusait teszik próbára, hanem pusztítják az óceánok planktontömegeit is, melynek következményeképp csökken azok széndioxid felvevő kapacitása. Circulus vitiosus – ördögi kör a javából. Ördögien emberi.
Váli Béla Edgár
orvosiLexikon.hu
(080607)
Ezt a cikket 2008-ban jegyeztük. Mindenki mérlegre teheti, azóta mit sikerült elérni.