A fájdalomcsillapításról

Arisztotelész 2300 évvel ezelőtt írta: „az orvos kötelessége, hogy a beteg szenvedését, fájdalmát enyhítse.”

A beteg fájdalmának csillapításához és szenvedésének csökkentéséhez való jogot ma már senki nem vitatja, gyakorlati megvalósulása azonban sok kívánnivalót hagy maga után. 2005. November 1-én a temetőbe menet találkoztunk egy régi nőismerősünkkel. Elpanaszolta hogy erős fájdalma van, aminek alapja a gerinc és csípő ízületi elváltozása.

Kb. 4 évvel ezelőtt láttam először. Két mankóval jött be a rendelőbe, alig tudott járni. A létező összes hagyományos fájdalomcsillapító módszert akkorra már kipróbálta, sőt még beavatkozást is végeztek rajta, eredménytelenül. Fájdalomambulancián járt, ahol végezetül erős hatású fájdalomcsillapító tapaszt rendeltek, ami hatékonynak bizonyult.

A használat megkezdését követően két héttel már a háztartásában jól tudott mozogni, sőt a kerti munkálatokat is elvégezte. Így ment ez két teljes évig, a gyógyszer adagját egyetlen alkalommal sem kellett módosítani. Kisebb nagyobb zökkenőkkel, de az OEP méltányossági támogatás keretében részben kifizette a gyógyszere költségét. Azonban a támogatást később elutasították. A beteg kora és betegsége miatt kizárt, hogy állapota javuljon, így a gyógyszerre hónapokon át szükség van. A néni elmondása szerint a jelenleg szedett gyógyszerekből a rendelt mennyiségnél jóval többet használ, de ez a mennyiség is csak nagyon rövid ideig és kis mértékben enyhít valamit.

A beteg legfőbb panasza, hogy szenved, annak ellenére, hogy egy vagyont költ olyan szerekre, amelyek jóval kevésbé hatékonyak a korábbi „erős szer”-nél. Elmondta: ha arra is fele összeget kellene kifizetnie, akkor meg tudná venni a hatékony szereket, fájdalma elmúlna – sőt, az a biztosító is jól járna, mert a fájdalomcsillapítás költsége lényegesen kevesebb lenne. Nem kellene öt-hat féle szert kombinálni. Az a megjegyzése pedig szöget ütött a fejemben, hogy ha mindez fiatal életkorban történik, akkor a kellő fájdalomcsillapítók mellett még dolgozni is tudna.
(A keresőképtelen állomány egy további teher az államkasszának.)

Általában a beteg és az orvos fél az erős opiátok szedésétől. Ennek oka az, hogy erős hatású fájdalomcsillapítók (meggyőződésem szerint célszerűbb lenne az erős opioidok elnevezés) szedése esetén az a tévhit él, hogy az azt szedő beteg a rossz értelemben „hozzászokik” a készítményhez. Kétségtelen, hogy az erős hatású szert alkalmazó beteg bizonyos értelemben a szerhez hozzászokik. Ennek köszönhető, hogy az erős hatású szerek szedése esetén kezdetben kialakult hányinger, hányás, székrekedés pár nap alatt akár kezelés nélkül is elmúlik, (a székrekedés nem múlik el, ezért célszerű, ha a beteg sok rostos gyümölcsöt (kiwi, füge, stb.) fogyaszt, és egy kicsivel több vizet iszik).

A jogszabály nem tesz különbséget fájdalom és fájdalom között az eredet alapján, nem mondja meg, milyen betegség által kiváltott fájdalmat kell csillapítani, hanem általánosságban a fájdalomcsillapításhoz való jogról beszél. Tehát – ha a jog felől közelítünk – kijelenthetjük, hogy minden fájdalmat csillapítani kell. (Ha a humánum felől tesszük ezt, akkor pedig azt mondhatjuk: ez a kötelességünk.) Téves az a hiedelem, hogy bizonyos betegség csak akkor betegség, ha egyidejűleg a fájdalom is jelen van. Sok esetben viszont egy megbetegedés első jele a fájdalom.

A fájdalomcsillapítás alapelve:

1. Elsődlegesen a kiváltó ok megszüntetésére kell törekedni. Amennyiben nem sikerül az alapbajt diagnosztizálni, a fájdalmat akkor is csillapítani kell.
2. A fájdalom szubjektív ezért azt egyénre szabottan kell kezelni.
3. A fájdalomról a kezelőorvost minden esetben tájékoztatni kell!
4. A fájdalmának enyhítésére szolgáló lehetőségekről tájékozódni, tájékoztatást kapjon
5. A megfelelő fájdalomcsillapító módszerek kiválasztásakor elengedhetetlen az érintett aktív közreműködése.
   • a fájdalma jellegének leírása (pl. égő, hasító, tompa, szúró, nyilalló),
   • időtartamát, kiterjedését, fájdalmat kiváltó vagy fokozó tényezők, a fájdalom erősségének meghatározása – ez úgy a legegyszerűbb, ha a beteg fájdalmát 0-10 értékek között megjelöli (ahol a 0 jelenti a fájdalommentességet, míg a 10-es szám az elviselhetetlen fájdalmat jelenti).

Legproblematikusabb a tartósan fennálló (krónikus) fájdalom kezelése, mivel ez hetekig, hónapokig esetleg évekig is tarthat. A fájdalomcsillapítók szedésének már a kezdetekor tisztázni kell azt, hogy mi várható a későbbiekben. Jövőre vonatkozóan biztosat soha nem állíthat az orvos, de saját véleményét elmondhatja. Krónikus fájdalom esetén előfordulhat, hogy egyre erősebb szerek és egyre nagyobb dózisban biztosítanak csak kielégítő fájdalomcsillapító hatást. Különösen fontos ez abban az esetben, ha opioid (tabletta, kúp, bőrön át felszívódó tapasz, csepp) alkalmazása szükséges. A betegnek tudnia kell, hogy a legmodernebb szerek, amennyiben adagjuk korrekt és alkalmazásuk indokolt, a gyakorlatban csak a legritkább esetben okoznak hozzászokást, légzészavart. Alapvető a tévhitek eloszlatása, mert ez alapfeltétele a jövőbeni hatékony kezelésnek.

Összességében elmondható, hogy csak akkor érhető el a kívánt hatás, ha az orvos és betege a közös célért – a fájdalommentes életért, az életminőség javulásáért – együttesen harcol. Az idős nénire visszagondolva pedig különbséget tenni daganatos és nem daganatos krónikus fájdalom között; ez oda vezethet, hogy az utóbbi betegek tovább szenvednek. Hacsak nem tudják teljes áron kifizetni ezen szereket, hiszen nekik – nem daganatos betegeknek – támogatás nem jár! Még 50% sem. Nem alkotmányos joguk nekik is a fájdalomcsillapításhoz (megfelelő egészségügyi ellátáshoz) való jog? Ők érezzék magukat jól – még ha szenvednek is a fájdalomtól – hiszen nincs daganatuk?! Jó lenne tehát, ha a támogatási rendszer úgy változna, hogy a hatékonyság lenne az elsődleges szempont, hiszen ez lehet csak egyúttal és igazán költséghatékony is.

Nem jó, ha a támogatási rendszer alapján „másodlagos (kevésbé támogatandó) betegek” teremtődnek.

Dr. Bonyhády Elemér
sebész, traumatológus szakorvos
háziorvos

(Daylightmedia)