Már születéskor jelen van az emberben a ritmus periodikus szerkezete iránti érzékenység, az ütemmérték felnőttekre jellemző feldolgozása azonban csak a későbbi fejlődés során finomodik - állapította meg Háden Gábor, a HUN-REN Természettudományi Kutatóközpont kutatója és Henkjan Honing, az Amszterdami Egyetem professzora legújabb tanulmányukban.
A kutatók az Annals of the New York Academy of Sciences című folyóiratban megjelenő kritikai áttekintésükben több mint húsz év kutatási eredményeit újraértékelve vizsgálták az ütemérzékelés fejlődését és evolúciós hátterét.
Az újszülöttek agyi válaszainak vizsgálatai alapján kimutatták, hogy a ritmus periodikus szerkezete iránti érzékenység már születéskor jelen van: a csecsemők agya olyan, ritmikailag fontos helyeken elmaradó hangokra is reagál, amelyek jelentőségét pusztán a hangsorok statisztikai szabályszerűségeinek megtanulása nem magyarázza. Ez arra utal, hogy az idegrendszer már nagyon korán képes a ritmikai szerkezet alapján előre jelezni, mikor várható egy következő esemény.
A kutatók szerint az ütem és az ütemmérték felnőttekre jellemző, rugalmas feldolgozása ugyanakkor nem tekinthető születéskor teljesen kész képességnek: a hallási tapasztalat, a mozgásfejlődés és a kulturális környezet gyermekkoron át tovább finomítják azt.
A más főemlősökkel végzett összehasonlító vizsgálatokból kiderült, hogy a makákók képesek felismerni a szabályos időzítést, és tréning után mozgásukat a zene tempójához igazítani, ugyanakkor nem figyelhető meg az emberekre jellemző stabil, rugalmas és előrejelzésen alapuló szinkronizáció.
A szerzők az eredmények alapján a zenei ritmus feldolgozásának evolúcióját magyarázó úgynevezett Fokozatos Audiomotoros Evolúció (Gradual Audiomotor Evolution, GAER) hipotézist a jutalmazási rendszer szerepével egészítik ki.
A kibővített GAER-hipotézis szerint az emberi ütemérzékelés nem egy teljesen új agyi rendszer hirtelen megjelenésével, hanem az evolúciósan korábbi hallási, motoros, prediktív időzítési és jutalmazási rendszerek egyre szorosabb együttműködésével alakulhatott ki.
A szerzők hangsúlyozzák, hogy az ütemérzékeléssel kapcsolatos számos erős állítás bizonyítékai egyelőre nem elégségesek. További, közvetlenül összehasonlítható vizsgálatokra van szükség újszülötteken, felnőtteken és más fajokon, és a jelenleg domináló idegtudományi módszereket viselkedéses, genetikai és számítógépes megközelítésekkel is ki kell egészíteni.
A fő kérdés annak eldöntése, hogy az idegrendszer mikor követi egyszerűen a külső ingerek időzítését, és mikor hoz létre saját, belső előrejelzést az ütemről. Az első pillantásra egyszerűnek tűnő ütemérzékelés ezért különösen alkalmas annak vizsgálatára, hogyan kapcsolódik össze biológia, fejlődés, kultúra és evolúció az emberi zeneiség kialakulásában.
(MTI)
