Böszörményi Gyula többkötetes író. Azon kevesek közé tartozik, akiknek írásait nemcsak a kritikusok, de az olvasók is számon tartják. 2003-ban az év sikerkönyve lett mesetriológiájának második, Gergő és a bűbájketrec című kötete. Író-olvasó találkozókra hívják, Gergő-történetei köré – akárcsak a roxforti varázslótanonc, Harry Potter alakja köré – gyerekklubok, játékos tanulmányi versenyek szerveződnek.
A felületes szemlélő e sikerek hallatán akár az ég kegyeltjének is gondolhatná az írót, hiszen a mai, teljesítményhajhász világban mi lehetne fontosabb a hírnévnél és a vele járó anyagi megbecsülésnél. A valóság azonban – mint mindig – most is kétarcú...
Böszörményi Gyula egy erdőkertesi szociális otthon lakója, biztos havi jövedelme 36 ezer forint, amelyet fogyatékossági támogatás címen folyósít számára az állam.
Azt mondja, most, negyvenévesen érkezett el oda, ahova a legtöbbünk fiatal felnőtt korában: megtalálta a párját, otthon- és családalapításra gondolhat. Ez a fáziskésés többek között arra vezethető vissza, hogy – akárcsak a fogyatékossággal élők többsége előtt – előtte is hosszú évekig zárva volt a külvilág, beláthatatlan távolságra a hétköznapi élet.
"Másfél éves koromban, egy kanyaró után vették észre a szüleim, hogy valami baj van a mozgásommal. Gyors lefolyású izomsorvadás – hangzott az orvosi diagnózis, ami akkoriban felért egy halálos ítélettel, hiszen az ebben a betegségben szenvedő gyerekek ritkán élték meg a felnőttkort. Kétéves koromtól nyolcéves koromig az életem színtere a miskolci kórház ortopédiai osztálya volt, ahová – a gyógyulás, az állapotjavulás – reményében rövid otthoni tartózkodás után újra és újra bevittek a szüleim.
Amikor számukra is nyilvánvalóvá vált, hogy ez a folyamat megállíthatatlan, ezt a betegséget meggyógyítani semmilyen csodaszerrel nem lehet, felköltöztek Budapestre, azzal a szándékkal, hogy a fővárosban működő két – mozgássérültek számára létesített – speciális intézmény valamelyikébe beadnak.
Ma már értem, hogy a reménytelenség, a tehetetlenség, magukra hagyatottság, a kudarc érzése felmorzsolta az életüket. Megváltásnak gondolták, ha egy intézmény gondoskodik rólam életem hátralévő részében. A mozgáskorlátozottak Május 1. úti és Marczibányi téri intézetének vezetői túlságosan súlyosnak ítélték az állapotomat ahhoz, hogy ezekben az intézményekben gondoskodni tudjanak rólam.
Végül, két hónapi várakozás után Debrecenbe, egy elsősorban szellemi fogyatékos gyerekek ellátására szakosodott egészségügyi gyerekotthonba sikerült – nagy nehezen – bejutnom.
Ebben az intézetben hatszáz szellemi sérült mellé fogadtak be négy ép értelmű mozgássérültet, köztük engem is. Ez a hely leginkább egy, a Száll a kakukk fészkére és más e témájú filmekből, regényekből ismert világra – valóban egy elmegyógyintézet zárt osztályra – emlékeztetett, a kilincsek nélküli ajtóival, a durva ápolószemélyzetével, a rohamozó, artikulálatlan hangon üvöltő, harsányan felnevető vagy éppen csendben monologizáló ápoltjaival.
Nekünk négyünknek ebben a közegben szinte semmilyen képünk és képzetünk nem volt arról, hogy létezik egy másfajta világ, másfajta élet is. Ahogy nőttem, egyre inkább éreztem, hogy valami nincs rendben, egyre inkább hasonlóvá váltam Mauglihoz, a kis vademberhez, aki valahogy megtanul eligazodni a dzsungelben...
A helyzetet még abszurdabbá tették az időnként megjelenő látogatók, akiken látszott a rémület, s az, hogy ezzel a világgal nem tudnak mit kezdeni. Talán nem tűnik cinizmusnak, ha azt állítom, szinte mulatságos volt a zavarodottságuk, hiszen én tudtam, hogy attól az intézeti társamtól, aki riasztó hangokat hallat, vagy olykor-olykor harsányan felnevet, nem kell félni, hiszen aranyos, jó gyerek.
Ahogy az idő előrehaladt, egyre reménytelenebbnek láttam a helyzetem... A hozzánk a városból bejáró, minket tanító tanárok viselkedése – kimondatlanul is – azt sugallta, innen nincs hová menni, innen nincs kitörési lehetőség, számunkra a tanulás is csak céltalan időtöltés.
Szerencsémre, menedéket találtam az olvasásban, s ha kifogytam a könyvekből, akkor megírtam a folytatásukat. Még Pesten egy pszichológusnőnek megmutattam ezeket az írásokat, ő biztatott először, hogy folytassam, mert tehetséges vagyok. Persze nekem is szükségem volt erre a magam teremtette világra, hiszen itt találtam menedékre, vigaszra. Ma már tudom, hogy milyen sorsformáló szerepe volt az életemben néhány véletlen találkozásnak, néhány jó szándékú embernek.
Az unokatestvéremnek például, aki nyaranta – amikor az anyámék kivittek egy hónapra az intézetből a nyaralójukba –, megfogta a tolókocsim fogantyúját és tolt árkon-bokron át, bejárta velem a falut. Elvitt étterme, boltba, könyvtárba, a falubeli gyerekek gyülekezőhelyeire. Évente egy hónapig én is úgy élhettem, mint mások.
Az intézetbe visszakerülve úgy tekintettek rám a többiek, mint egy világutazóra, olyan dolgok ismerőjére és részesére, amit a bentiek még elképzelni sem tudtak, hiszen a mozgás- és életterük nem terjedt tovább az intézet falainál. Érdekes, hogy a kinti látogatások alkalmával nem a betegségtudat erősödött bennem, hiszen a falubeliek soha nem éreztették velem, hogy kevesebb lennék náluk.
16 éves koromban ezekből a kinti élményekből és a benti életérzésekből kerekedtek ki első, közlésre is alkalmas írásaim, amiket valóságos konspirációval juttattam ki egy olyan intézményből, amelyben a szüleinknek írt levél tartalmát is sorról sorra ellenőrizték. Az első novellaszerű írásom tehát célba ért. A Magyar Ifjúságban jelent meg, öninterjú volt, egy mozgássérült fiú vágyairól meséltem benne. Az intézetben azonban dicséret helyett büntetést kaptam.
Mivel nagykorú lettem, 18 éves koromban el kellett hagynom a debreceni gyerekintézményt, így döntenem kellett, melyik szociális otthon lakójává akarok lenni az elkövetkező években. Mivel a szociális otthonok állapotáról és az ott élők életminőségéről rémtörténeteket lehetett hallani, fogalmam sem volt, hová akarjak menni, hiszen választani csak a rossz és a még rosszabb között lehetett.
A főleg határszélen lévő, hajdan főúri kastélyokból átalakított intézményekben, olykor hodályszerű termekben zsúfolták össze az ilyen-olyan fogyatékkal élőket. Szerencsémre a Mozgássérültek Egyesülete dr. Chikán Csaba személyében segített bejutni egy olyan intézetbe, az erdőkertesibe, ahová elsősorban fiatal mozgássérülteket vettek fel. Ebben az otthonban foglalkoztattak is bennünket, igaz, nem valami lelket vagy szellemet röptető munkát kellett végeznünk, például kanadai megrendelésre, több ezer darab műanyag lefolyócsőről simítottuk le az öntés során rajta maradt felesleget.
Ez az intézet ugyan sokban különbözött a debrecenitől, hiszen főleg mozgássérültek éltek itt egy fedél alatt, ám itt roppantam össze érzelmileg és lelkileg... Ennek több oka volt. Az egyik, a dombtetőn lévő épületből szinte lehetetlenség volt tolókocsis ember számára kijutni, tehát szembesültem azzal az ténnyel, hogy az egész életemet ilyen és ehhez hasonló "börtönökben" fogom leélni. A másik, hogy a beutaltak egy része nem valamilyen intézetből került ide, hanem többnyire valamilyen baleset után vált mozgássérültté. Ezekben az emberekben felváltva tombolt az élet- és a halálvágy...
Igyekeztünk alkoholba fojtani elkeseredettségünket, reménytelenségünket. Átvettük egymástól a kilátástalanság életfilozófiáját és az üveget. Egy évig teljes kábulatban éltem, mígnem két fiatal ápolónő segítségével sikerült kimászni az italozásból, elszakadni ettől a társaságtól. Szerencsémre, egy új, a Marczibányi térről érkezett szobatársat kaptam. Tőle tudtam meg, hogy léteznek olyan elektromos tolószékek, amelyekkel nem csak könnyedén lehet lejutni a dombtetőről a völgybe, hanem a völgyből is fel lehet jutni a dombra...
Ezzel a fiúval hetekig nézegettük az apróhirdetéseket, aztán megírtuk az első támogatást kérő leveleket, hiszen az akkoriban – a nyolcvanas évek közepén – 75 ezer forintba kerülő járművet önerőből életem végégig sem tudtam volna megvenni. (Ma még inkább csodának tartom, hogy másfél hét alatt összegyűlt a pénz. Szívszorító és elgondolkoztató, hogy néhány évvel ezelőtt egy sorstársunknak hasonló módszerrel akartunk segíteni, de nem találtunk támogatókra.) Számomra ez az önjáró kerekes szék nyitotta ki a világot.
Két éven át nem csináltam egyebet, csak jártam az utcákat, parkokat, néztem a fákat, a virágokat, az embereket... Nem tudtam betelni a világgal... Egyre több helyre merészkedtem el és egyre több helyre merészkedtem be... Visszatérő vendég lettem az erdőkertesi művelődési házban, ahol hetente videofilmeket vetítettek. Itt tévedtem be egy iskolai színjátszó csoport próbájára is...
Hosszú hetekig csak meghúzódtam a héttérben, figyeltem a próbákat. Egy alkalommal a rendező tanár késett, a gyerekek pedig nélküle próbáltak egy jelenetet. Nehezen tudtak valamit megoldani, én pedig valamilyen tanácsot adtam nekik. A tanár, aki időközben megérkezett, az ajtóban állva látta-hallotta mi történik, megdicsért.
Ettől kezdve már én is rendezhettem. Lett egy színjátszó csoportom. Később a gyerekkel, fiatalokkal csináltunk egy tudományos-fantasztikus irodalmi klubot is... Ekkortól számítom a kiegyensúlyozott időszakot az életemben... Ma már rengeteg barátom van, s nem csak a bentlakók, hanem kintiek is gyakran behúzódnak a szobámba...
Utazom, írok, végre úgy érzem, én alakítom az életem és nem az "eleve elrendelés"... Szomorúan tapasztalom, hogy a valamilyen fogyatékossággal élők még mindig párialétre vannak kényszerítve, szinte semmi sem változott a fogyatékosok esélyegyenlősége tekintetében...
A különféle jó szándékú, olykor kampányszerű állami intézkedések sem vezetnek sehová, ha nem változik a többségi társadalom szemlélete, ha a politikusok helyett nem empatikus, felkészült szakemberek kerülnek döntéshozói szerepbe, s nem megfelelő segítők, ápolók a különféle fogyatékosokat ellátó intézményekbe...
Az én sorsfordító találkozásaim is azt bizonyítják: segítséggel, biztatással, előítélet-mentes gondolkodással, a hátrányos helyzetben lévő emberek is képesek fordítani a sorsukon, ám legtöbbjük ma még mindig csak a "véletlenekben", a szerencséjében bízhat...
Lejegyezte: T. Puskás Ildikó
forrás: archívum
(Patika Tükör – 040507)
