Tisztelt Szerkesztőség!
Kislányom második osztályos volt. A tanító nénije idősebb, szigorú, megköveteli a gyerekektől a tudást. Az első év végén azt mondta a lányomról, hogy értelmes, tehetséges, de az év végére kifáradt és ezért teljesített a képességei alatt. Nyáron kipiheni magát és másodikban biztosan jobban "hozza a formáját". Sajnos nem így történt.
A második évben naponta kikérdeztem a tananyagot a lányomtól, aki hibátlanul visszamondta azt. Ahogy az iskolába lépett, már - a lányom szerint is - nem jutott eszébe az előző napon megtanult anyag. Kudarcai miatt sokat betegeskedett, az év vége előtt minden reggel hányt az iskolába indulás előtt. A gyermekorvos szerint semmi szervi baja nem volt. Ezek után vetődött fel bennünk, hogy osztályt váltsunk.A másik osztály tanító nénije mosolygós, kedves, engedékenyebb, sokat beszélgettünk vele, jó benyomást tett ránk. Végül úgy döntöttünk, kislányunk ebben az osztályban kezdi el a harmadik tanévet. Vajon jól tettük?
Kedves Olvasónk!
A szülők saját személyiségjegyeik, érzelmeik alapján döntenek arról, hogy kit is tartanak gyermekük szempontjából ideális tanítónak. Ne feledkezzünk meg azonban arról, hogy nevelni, személyiséget fejleszteni csak "ideális személyiséggel" lehet. Mit is jelent ez?
Azt, hogy a gyermekekkel foglakozóknak, a mindennapos együttélésben résztvevők személyiségének harmonikusnak, elfogadónak kellene lennie. A gyermek - korából adódó idegrendszeri fejletlensége miatt - nem tudja megítélni, hogy szakmailag ki a "jó pedagógus", de azt érzi, hogy hogyan bánnak vele, mennyire képesek őt az adottságaival együtt elfogadni, szeretni.
A kiválasztásnál a következő szempontokat érdemes szem előtt tartani:
- A pedagógusok közül ki az, aki az óvodai szokásokat - mese, játék, mozgás - tovább tudja vinni, és az idő múlásával fokozatosan az órák anyagába be tudja építeni.
- A követelés helyett melyik pedagógus tud érzelmi biztonságot, szeretetet, elfogadást nyújtani, s ezzel a hozzáállásával a gyermek önbizalmát - mely a tanuláshoz is nélkülözhetetlen - erősíteni.
- Az iskolakezdéstől a pubertáskorig tart a "szorgalom időszaka". Ebben a szakaszban a gyerekek figyelmének középpontjában a jó teljesítmények okozta sikerélmény, vagy a rossz teljesítmények okozta kisebbrendűség-érzés áll. Itt is - mint minden életkorban - a legfontosabb feladat a szeretet adásának és elfogadásának új útjait megtalálni, ezért ebben az időszakban a pedagógusoknak nagy a felelősségük abban, hogy a gyermek sikeresnek, vagy éppen kisebbrendűnek érzi-e magát.
Az ebben az életkorban elszenvedett lelki sérülések megtépázzák a gyerekek önbizalmát, s hajlamossá teszik őket arra, hogy úgy gondolkodjanak, bármibe is kezdenek, úgysem sikerül. Ezek a gyerekek feladják, még mielőtt próbálkoztak volna.
Sajnos iskolarendszerünk az esetek többségében inkább kisebbrendűség-érzést fejleszt ki a tanulókban ahelyett, hogy önbizalmukat erősítené. Általában csak a néhány legjobb eredményt elérő diák kap igazi elismerést - azok, akik esetleg kiváló sportteljesítményeket érnek el, vagy akik tanulmányi vetélkedőket nyernek - a többieknek viszont azt mondják: "talán majd jövőre te is a legjobbak között leszel".
Pedig a verseny nem a legalkalmasabb motiváló eszköz a tanulásra. Helyette a gyermek együttműködési készségét és önbizalmát kellene erősíteni, amely optimális esetben személyiségjeggyé válik.
A fentiekkel választ is adtam a levélben feltett kérdésre. Pontosabban, én is a "másik tanító nénire szavaznék", aki mosolygós, kedves, engedékeny, s ezekkel a tulajdonságaival képes a gyermek saját útjának egészséges fejlődését biztosítani, önbizalmát erősíteni.
Dr. Nemes Rozália
felnőtt- és gyermek-pszichiáter szakorvos
Dr. Piczkó Katalin
pszichiáter szakorvos
forrás: archívum
(Patika Tükör – 030901)
