Tegyünk egy képzeletbeli utazást a múltba. 270 millió évvel ezelőtt – ezt az időszakot a szakemberek perm korszaknak nevezik –, dinoszauruszok népesítették be a Földet. Ekkoriban a páfrányfenyő ősi fajai alkották a gazdag növényvilág egyik jellegzetes csoportját. A megkövesedett növényi maradványok – a fosszíliák – tanúbizonysága szerint 140 millió évvel ezelőtt, a krétakorban Ázsia, Európa és Amerika területén több fajuk élt, a harmadkorra azonban már csak egy faj maradt, aminek valószínű oka éppen a fa magvait terjesztő nagytermetű állatok kihalása volt.
A páfrányfenyőt egy német tudós, Kämpfer "találta meg" Japánban 1691-ben, majd kiderült, hogy Kínában is fennmaradt a növény: kolostorok és paloták kertjeiben gondozták buddhista szerzetesek. A szentnek tartott növény innen került azután Japánba, majd Koreába. Kínában a Sung dinasztia idején már említi az irodalom, mint Kínában őshonos fát, amely a Jangce folyótól délre nő. Az 1700-as évek közepén már a híres angol Kew botanikus kertben is élt, majd Európa egyre több országában találkozhatunk vele.
A páfrányfenyő (tudományos neve: Gingko biloba) az évmilliók alatt alig változott, a kövületeken talált lenyomat és a ma élő növény alig különbözik, legfeljebb a levelek változtak: az ősi formák sokkal mélyebben hasítottak, mint a maiak. A Gingko az egyetlen olyan nyitvatermő, ahol a szétterülő tűlevelek síkban fejlődtek.
A tudományos név a kínai és japán ginkio szóból származik, ami ezüstös barackot jelent, s valószínűleg az eredeti kínai írásjel latinizálásából származik. A német Kämpfer hibásan írhatta le a Ginkgo szót, s így maradt fenn. Linné 1771-ben tette hozzá a biloba szót, ami a levél jellegzetes, "kétlebenyes", "kétcimpás" alakjára utal.
A páfrányfenyő Goethét is megihlette: Gingko biloba címmel írt költeményt régi szerelméhez. A növényt Darwin "élő kövületnek" nevezte.
Ismerkedjünk meg e különös növény botanikai tulajdonságaival, hiszen nem is páfrány, nem is fenyő. A fa 20-30 méteresre is megnövő, lombhullató, kétlaki növény. A törzs vastagsága a nagyon idős fáknál akár a négy métert is elérheti. A kéreg barnásszürke-sötétbarna, mélyen repedezett, hálószerűen barázdált. A fiatal fák központi törzsűek és piramiskoronájúak, később mindez szabálytalanabbá válik.
A Gingko levelei igen jellegzetes felépítésűek. Kissé bőrszerűek, elég vastagok, legyező alakúak, erezetük pedig rendkívül ritka, ősi villás elágazású. A levél – mint a növény latin neve is mutatja – két lebenyből, cimpából áll, melyet a levéllemez harmadáig, negyedéig érő hasíték alakít ki. A levelek ősszel csodálatos aranysárga ruhába öltöznek, majd lehullanak.
A páfrányfenyő kétlaki fa, azaz külön fán helyezkednek el a porzós és a termős virágok. Előbbiek hengeres, sárga barkákban találhatók, utób-biak magkezdeményei szabadon állnak, kicsik, tojásdadok, szélbeporzók. A növény rendszertanilag a nyitvatermők osztályában egyetlen család egyetlen nemzetségének egyetlen faja!
Az első kínai füvészkönyvben a növényről úgy írnak, mint ami jó a szívre és a tüdőre, a legkorábbi írásos feljegyzés kb. 4800 évvel ezelőtt keletkezett. A hagyományos kínai orvoslásban asztmát, keléseket gyógyítottak vele, pirított magjait (ezeket ginnannak nevezték) az emésztés segítésére, a részegség tüneteinek mérséklésére alkalmazták.
Napjainkban a növény levelei adják a gyógyhatású anyagot, a drogot (Gingko bilobae folium), amely különféle, az agy vérellátását javító anyagokat tartalmaz. A levelekből kivonatot készítenek, amely 24 százalék flavonoidot és 6 százalék terpént tartalmaz, ebben kempferol, kvercetin, valamint gingkolidok és bilobalidok találhatók.
A flavonoidok fő hatása a szervezetre az, hogy a káros szabad gyököket megköti, a terpén típusú vegyületek pedig gátolják a vérlemezkét aktiváló faktort. A szabad gyökök, valamint a vérlemezkét aktiváló faktor túl nagy mennyisége károsíthatja az érfali membránokat, melynek végeredménye az agyi keringési rendszer romlása lesz. A páfrányfenyő tehát membránvédő, szabadgyök-lekötő tulajdonságú, de közvetett hatásai sok tünetet javíthatnak.
Farmakológiai kísérletek szerint például jelentősen javult a szédülésre, hallásgyengülésre, fülzúgásra panaszkodó, illetve az általános rossz közérzetű páciensek állapota, illetve javul az emlékezet és figyelem is. A Gingko biloba alkalmas lehet az alsó végtag artériáinak szűkületekor, illetve az időszakos sántítás esetében, a láb dohányzás okozta érgyulladása, a cukorbetegséghez kapcsolódó lábszárfekély vagy az öregkori, agyi keringési zavarok gyógyítására, a tünetek enyhítésére.
A páfrányfenyő magjait a kínai és a japán konyha ma is használja. Főzött vagy grillezett formában levesek és más ételek ízesítésére alkalmazzák.
A páfrányfenyőről az utóbbi időben bebizonyosodott, hogy kiválóan tűri a városi levegő és környezet megpróbáltatásait. E tulajdonságára utal az is, ami Hirosimában történt. Az atombomba robbanási centrumától egy kilométerre lévő fa túlélte a katasztrófát, nem mutatott különösebb növekedési anomáliákat. Amikor a terület felújítása megkezdődött, úgy döntöttek, helyén hagyják e fát, amely ma egy kis templomhoz vezető lépcsőt választ két részre.
A páfrányfenyőt ma a világ több pontján (Kaliforniában, Kínában, Dél-Franciaországban) ültetvényeken termesztik, kizárólag abból a célból, hogy szárított és őrölt leveleiből különféle gyógyászati készítményeket (tabletták, kivonatok stb.) állítsanak elő. Ha szükséges, éljünk az "élő kövület", a páfrányfenyő gyógyhatásaival.
Dr. Vetter János
egyetemi tanár
forrás: archívum
(Patika Tükör – 030701)
