A hipermobilitás-szindróma
A hipermobilitás a normális ízületi mozgástartományt jellemző Gauss-görbe felső végének felel meg az adott népességben.
A tünetegyüttes mostohagyerek a reumatológiában is, sokszor vélik banálisnak, pedig a betegnek sok szenvedést okoznak a különböző testtájakon megjelenő, visszatérő ízületi, illetve vázizomrendszeri és sokszor zsigeri problémák, melyeket tisztázatlan eredetűnek tartott krónikus, kiterjedt fájdalom kísérhet.
A hipermobiltás-szindróma legnagyobbrészt ízületi problémákat okoz: ficam, rándulás, ízületi gyulladás, artrózis jelentkezik, károsodik az ízületek proprioceptív érzékelése. Gyakoriak még a szalagsérülések, az entezopátiás túlterheléses sérülések (inak tapadásánál), a lúdtalp és a mechanikai eredetű derékfájdalom.
A hipermobilitás kötőszöveti betegség is, a kötőszövet pedig testszerte megtalálható. Gondot jelenthet a támasztó struktúrák gyengesége, például a medencefenék, a hasfal vagy a vénák tekintetében (végbél előesése, sérv, visszértágulat). A kezeletlen esetekben a krónikus fájdalom jelenti a fő panaszt, ennek háttere nem teljesen tisztázott.
Az ízületek hajlékonysága a gyermekkorban gyorsan, a felnőttkorban lassan, de folyamatosan csökken. Feltételezhetnénk, hogy a hipermobilitás-szindrómában szenvedő betegek tünetei csökkenek, s talán meg is szűnnek az idő előrehaladtával, de ennek éppen az ellenkezőjét tapasztaljuk. A serdülőkorban kezdődő tünetek a felnőttkorban is megmaradnak, sőt még intenzívebbé válnak.
A betegség kezelése nem könnyű. A fájdalomcsillapítók, nem szteroid gyulladásgátlók gyakran hatástalanok. A fizioterápia – módszertől függően – enyhítheti, de akár súlyosbíthatja is a tüneteket. Az ízületet stabilizáló izometriás gyakorlatok rövid távon csökkentik a hipermobilitást és megszüntetheti a fájdalmat. Hosszú távon az ízületeket körülölelő izomzatot kell erősíteni, "kontraktúrákat gyártani". Az ízületek proprioceptív érzékelését, illetve reflexmechanizmusait neuromuszkuláris facilitációval lehet segíteni.
A szindróma krónikus fájdalommal való fennállása esetén nagy a szekunder pszichiátriai betegségek előfordulási gyakorisága. Fájdalomcsillapítással, kognitív viselkedésterápiával védhetjük meg a beteget attól. hogy az állapot egyre súlyosabbá váljon.
Bízunk benne, hogy a jövőben egyre ritkábban hallhatunk majd arról, hogy az orvosukat hajlékony, hipermobil ízületeikkel felkeresőket – panaszokkal vagy anélkül – cirkuszi mutatványokra képes páciensként, netán hipochonderként könyvelik el.
Váliné Fekete Szilvia
klinikai gyógytornász