A nyugat-magyarországi településeket érintő azbesztszennyezés újra fókuszba emelte azt az azbesztet, amitől a régi palatetők, hullámpalák, eternitcsövek és különböző, főként szórt szigetelések okán még jó ideig nem fogunk tudni megszabadulni.
Néha egy-egy nagyobb, szabálytalan, környezetünket azbeszttel terhelő épületbontás is hírekbe kerül, majd az ilyen ügyek vetette hullámok is elsimulnak és minden megy tovább, szerte az országban olyan kisebb bontások sokaságával, ahol a vonatkozó szabályok, az egészség védelme háttérbe szorul – törik-zúzzák, fúrják az azbesztpalát, vágják a régi eternit csöveket, bontják a régi szigeteléseket mindenféle óvintézkedés nélkül.
Az azbesztcement – síkpalák, hullámpalák – folyamatos, az időjárás viszontagságainak köszönhető öregedésének és kopásának köszönhetően kevés olyan lakott területet találnánk Magyarországon, ahol ne lennének jelen azbesztrostok legalább nyomokban a mindannyiunk által belélegzett levegőben. Az azbeszt gyakorlatilag mindannyiunk tüdejében benne van, de nem mindegy, hogy mennyi.
A természet sem mentes az azbeszttől, miért is lenne az, hiszen régen a természet kiváló fizikai tulajdonságokkal bíró, elpusztíthatatlan ajándékának tartották. Ezek a rostos ásványok különféle hegyvidéki kőzetekben lehetnek jelen. Addig ez nem jelent problémát, amíg számottevően nem erodálódnak, növényzettel fedettek, nem bolygatják őket, különösen nem célzott bányászati tevékenység kapcsán, előzetes vizsgálatok, engedélyezés, illetve folyamatos ellenőrzés nélkül.
Az ausztriai bányák esete azért példa nélküli Európa szívében, mert mind a bányászati tevékenység, mind az ebből származó termékek forgalmazása uniós és nemzeti szinten különböző biztonsági, munkavédelmi, környezet- és egészségvédelmi jogszabályokkal van körülbástyázva.
Akár szakmai, engedélyezési vagy ellenőrzési hiányosság, akár egyéb gondatlanság vagy nemtörődömség, legrosszabb esetben a tények, az egészségkárosítás veszélye felett szemet hunyó üzleti érdek áll emögött, súlyos felelősség terheli mind az érintett bányászati vállalkozásokat, mind az őket ellenőrizni hivatott osztrák hatóságokat.
Legtöbbünk tüdejében tehát ott lehet néhány száz azbesztrost. Sokunk tüdejében ennél több is, anélkül, hogy az általuk okozott megbetegedések kockázata kimutathatóan emelkedne. A lényeg ott ragadható meg, hogy hosszú távon minél kevésbé legyünk kitéve ezeknek a láthatatlan ásványi rostoknak, minden lehetséges módon csökkentsük az expozíció mértékét.
Nyugat-Magyarországon a végleges és megnyugtató megoldást a szennyezés felszámolása, a terített vagy beépített kőzúzalék maradéktalan elszállítása, a teljes azbesztmentesítés jelenti. Amíg ez meg nem történik, a kültéri kiporzást lehetőség szerint minimálisra kell csökkenteni. Az ilyen kőzúzalékon történő közlekedés – bármilyen járművel – jelentősen emeli a levegőbe kerülő azbesztrostok mennyiségét, ezért indokolt a folyamatos locsolás. A zúzalék azonban nyáron gyorsan szárad, így még fontosabb a lépésben haladás, autóban ablakok felhúzása, belső keringetés bekapcsolása, mivel az utastéri levegőszűrők (pollenszűrők) kevéssé fogják meg az azbesztet.
Olyan utakon, ahol a terített kőzúzalék okán valószínűsíthető az azbeszt jelenléte, FFP2-es maszkok használata ajánlott a motorral, kerékpárral, gyalogosan közlekedőknek. Ezek hatékonyan tartóztatják fel a mikrométeres nagyságrendű azbesztszálakat. Lakosság számára, azaz nem munkavédelmi megközelítésben vállalható kompromisszum, hogy a jó minőségű, de meglehetősen drága FFP2-es, de "NR" (non reusable, egyszerhasználatos) jelzésű maszkokat is felvehetjük többször, hasonlóan a koronavírus járvány ilyen gyakorlati tapasztalataihoz. Fontos, hogy a maszk jól illeszkedjen. Az olcsóbb tömegtermékek sajnos nem mindig felelnek meg ennek az alapvető követelménynek. Nem kevésbé fontos, hogy a maszkot jól kezeljük. Levételnél csak a gumit fogjuk, ne gyűrjük, ne vágjuk zsebre, ne dobjuk a polcra, használaton kívül tartsuk papírzacskóban, esetleg nejlonzacskóban, de a tetejét nyitva hagyva, így a maszkban lévő pára távozhat.
Az azbeszt az érintett területeken a lakások légterébe is bejuthat. Alapvető a légzárás biztosítása, ajtókat, ablakokat feleslegesen ne hagyjunk nyitva. Szellőztetni indokolt esetben, szélcsendesebb időszakban, illetve a légmozgás irányát figyelembe véve, leginkább csapadék vagy a terület locsolása után érdemes. Kinti használatú cipőinket ne vigyük be a lakásba, vagy nedves ronggyal töröljük le őket. Habár a porszívók többsége már a kifújt levegőt is szűri, szigetelésük nem ipari minősítésű, ráadásul a meglévő port felverhetik, így a lakásban a felmosást, nedves takarítást kell előnyben részesíteni.
A lakások levegőjének megtisztítására olyan légtisztítókat használhatunk, amelyek valódi HEPA-szűrőiben az azbesztrostok elakadnak és ott is maradnak. Ezek és csak ezek ajánlottak a levegő tisztán tartására, semmilyen más elektronikus, ionizációs, plazma- vagy ultraibolya "varázslat" nem alkalmas az azbesztrostok levegőből történő eltávolítására. A HEPA-szűrők cseréjénél körültekintően kell eljárni, a régit azonnal be kell zacskózni, a csere idején maszkot kell viselni.
A lényeg minden óvintézkedés esetében ugyanaz: csökkenteni az azbesztrostok belélegzésének valószínűségét. Ezekkel a mikrométer nagyságrendű, szerteszét ágazó ásványi rostokkal ugyanis az emberi szervezet nehezen birkózik meg. A tüdőbe jutottakat a immunrendszer makrofágjai próbálják eltávolítani változó eredményességgel.
Ha nem sikerül, a helyben maradt, sőt közvetlen szöveti migrációval vagy lokális nyirokeres terjedéssel passzívan helyet változtató elemi azbesztszálak hosszú idő alatt még akkor is gyulladásos, fibrotikus és plakk-képző folyamatokat indíthatnak el, ha a immunsejtjeink megpróbálják őket helyben elszigetelni. A rákos megbetegedések a rostokkal történő folyamatos küzdelem, főként a krónikus gyulladás, a szöveti regenerációs kényszer, az oxidatív stressz okozta örökítőanyag-változások, a kijavításra már nem kerülő DNS-károsodások számlájára írhatók.
Foglalkozási expozícióból fakadó azbesztózis manapság nagyon ritka. Ez hosszú ideig tartó rostterhelést, jelentős kumulatív dózist feltételez. A tüdő fibrózisával, kötőszövetes átépülésével, hegesedésével, rugalmasságának elvesztésével, a légzőfelület csökkenésével, az oxigén diffúziójának romlásával, mellhártya-megvastagodással, mindezek következtében légzési elégtelenséggel járhat. Ez a szervezet válasza az azbeszt tömeges és tartós jelenlétére. Ezzel együtt jelentősen nő a tüdőrák kialakulásnak kockázata.
Az azbeszt a tüdőben döntően adenokarcinómát és laphámrákot okoz, de más típusok megjelenése sem irodalmi ritkaság. Gyakoriságukat illetően a tüdőben lehorgonyzott azbesztrostok száma a meghatározó jelentőségű, valamint a dohányzás. A dohányzás és az azbesztterhelés nem egyszerűen összeadódik. Párhuzamos jelenlétük egymást erősítő, nagyságrendekkel nagyobb megbetegedési kockázatot hordoz.
Az azbeszthez ok-okozatilag klasszikusan kapcsolódó mesotheliomát leegyszerűsítve szintén tüdőbetegségnek könyvelik el. A tünetek is hasonlóak lehetnek, de nem tüdőbetegség, mivel nem a tüdő szövetéből, hanem a mellhártya lemezeiből indul ki. A kapcsolat szoros, az esetszámok azonban viszonylag alacsonyak. A megbetegedés kockázata a tüdőben lévő azbesztszálak számával kevésbé korrelál, a rövidebb és alacsonyabb dózisú kitettség is betegséget indukálhat. Jelentős különbség azonban, hogy a dohányzás nem emeli meg a kialakulásának valószínűségét, és a kitettség után a legkésőbb megjelenő következmény lehet, akár 40-50 évnyi "lappangás" után.
Az azbeszt által okozott halálozás mögött döntően a tüdőrák különböző típusai állnak, 85–90%-os aránnyal. A mesothelioma a halálesetek jóval kisebb hányadáért felel (kb. 8%), a gégerák pedig még ennél is kevesebbért (kb. 2%). Az azbeszt nagyon ritkán – a légutak öntisztulásával, felköhögéssel, lenyeléssel – a tápcsatornába is bekerülhet. Elvétve kialakulhat garat-, gyomor-, vastagbél-, sőt petefészekrák is. Utóbbiaknál a sok egyéb lehetséges ok, genetikai és életmódbeli faktor, illetve ezek együttese miatt jóval nehezebb az azbesztet felelőssé tenni.
Ha életünk során egy betegség kialakulásának a kockázata például 0,1%, és valamilyen káros környezeti tényező vagy behatás okán ez a kockázat 100%-kal, azaz kétszeresére nő akkor az esélyünk, azaz az abszolút kockázatunk erre a betegségre csupán 0,2%-ra emelkedik. A 100%-os relatív kockázat emelkedés mellbevágónak tűnhet, és kutatásokban, összehasonlításokban, statisztikákban valóban releváns adat, de nekünk most érdemesebb és életszerűbb az abszolút kockázatot szem előtt tartani. Ennek fényében érdemes olvasni az alábbiakat.
Foglalkozás körében 1 azbesztrost/cm³ koncentrációnak történt kitettség egy munkaéven át (tehát nem napi 0-24h) 2–4% körül növeli a tüdőrák relatív kockázatát, ami az átlagpopulációban a nemdohányzók kb. 1%-os abszolút tüdőrák kockázatát 1,02–1,04%-ra emeli. Noha tíz év alatt ez 10x2–4%, azaz összesen 20–40%-os emelkedést jelenthet, a betegség megjelenésének abszolút kockázata, azaz a teljes élethossz alatti valószínűség csupán 1,2–1,4% körül várható, ami egy dohányzó ember eleve 10–25%-os tüdőrákkal fenyegető kockázatától messze elmarad.
Dohányosok esetében a kép azonban jóval kedvezőtlenebb. Magas alapkockázatra rakódik rá az azbeszt negatív hatása, ráadásul úgy, hogy ezek egymást erősítik. Ha egy erős dohányosnak 20%-os kockázata van tüdőrákra, tíz év azbesztnek való kitettség (a fentebb jelzett koncentrációban és foglalkozás körében) 24–28%-ra emelné a betegség megjelenésének valószínűségét, de ezen a számon még tovább ront az azbeszt és a dohányfüst szinergikus, egymást erősítő károsító hatása.
Az azbeszt munkavédelmi határértéke az Európai Unióban 0.01 azbesztrost/cm³ (8 órás időtartamra súlyozott átlagban), tehát a fenti fejtegetésben az 1 azbesztrost/cm³ a határérték 100-szoros túllépését jelent. Itt érdemes megemlíteni, hogy a korábbi, 2025 év végén leváltott 0.1 rost/cm³ határérték mellett ez csak 10-szeres túllépést jelentene.
Noha a nyugat-magyarországi mérések egyikében-másikában a százszorosnál magasabb határérték átlépésről is lehetett hallani, ezek aktuális körülmények közötti, eseti mérési eredmények. Nem vonható le belőlük, hogy a kitettség folyamatos, ahogy az sem, hogy mértékében hasonló, akár csak közelítő lenne a foglalkozás körében általában észlelhető azbeszt-expozícióhoz. Nem ad okot elkeseredésre, mégis arra int, hogy az óvintézkedéseknek kültéren és beltéren egyaránt helyt adjunk.
Még egyszer: a tüdőrák teljes élettartam alatti kockázata nemdohányzók esetében 1% körül mozog. Fontos látni, hogy ha ezt egy jelentős mértékű és időtartamú azbeszt expozíció – extrém feltételezéssel, 25 év időtartamú, 1 rost/cm³ azbesztnek történő napi nyolc órás kitettség – a duplájára is növelné, az még mindig csak 2% abszolút kockázatot jelentene a megbetegedésre.
Amit azonban ennek kapcsán különösen érdemes magunkkal vinni az az, hogy dohányosoknál a kockázat a tüdőrákra eleve magas (10–25%), és ezen a helyzeten a párhuzamos azbeszt-expozíció sokat ront, élethosszon akár kétszeresére emelve a betegség megjelenésének valószínűségét. Letéve a cigarettát már rövid távon számottevően mérsékelhetjük ezt, számos egyéb betegség tekintetében is csökkentve a kockázatot.
Váli Béla Edgár
orvosiLexikon.hu
(260527)
