A napokban újra az érdeklődés középpontjába került a szervátültetés gyakorlatának tán legnehezebben kivitelezhető és a leggondosabb követés és gyógyszerezés mellett sem mindig sikerrel kecsegtető ága, a májtranszplantáció.Fejcsóválva hallgattam, olvastam a híradásokat és interjúkat, melyekkel nem sokkal a műtét befejezése után már tele volt az írott és elektronikus sajtó. Úgy éreztem, hogy korai még nyilatkozni, az első élő donoros átültetés bravúrja egyszerűen nem lehet médiatéma mindaddig, amíg másra kell, kötelező összpontosítaniuk a gyermek operátorainak, orvosainak. A dolog tudniillik nem az utóbbiakról, és nem is a technikailag minden bizonnyal kifogástalanul kivitelezett műtétről szól. A korai nyilvánosság és a szomorú fejlemények sajtó általi nyomon követése, a következményes közérdeklődés, „közaggódás” anyagi, erkölcsi erőforrásokat mozgósíthat, de a szakmai szereptévesztést nem teszi meg nem történtté, és nem képes könnyíteni a reményt – egyik napról a másikra – újra felváltó kétségbeesés traumáján sem.
Az első májtranszplantációt 1963-ban végezték el az Egyesült Államokban lévő Denverben. A hetvenes évek végére többé-kevésbé rutinműtétté vált, itthon azonban csak 1983-ban került sor az első ilyen beavatkozásra (Szécsény Andor által). Ezután hosszú évekig tartó szünet következett, majd Perner Ferenc vezetésével, a SOTE Transzplantációs Klinikáján indult újra a munka 1995-ben. Azóta számos átültetésre került sor, az első élő donor közreműködésével elvégzett műtétre azonban csak most, 2006 legelején.
Annak idején (medikusként) volt szerencsém asszisztálni egy leánygyermek jóindulatúnak bizonyult, hatalmas májdaganatának eltávolításánál. A műtét órákon át zajlott, testet, szellemet nem kímélően őrölte fel a team energiáit, produkált előre nem látható problémákat, szolgált váralan komplikációkkal. A máj szerkezeténél fogva nagyon nehezen operálható szerv, komoly felkészültséget, gyakorlott sebészi kezeket igényel.
Transzplantációnál nem csak a recipiens (a szervet fogadó), hanem a donor műtétje is fokozott körültekintést igényel, élő donor esetén messze nagyobb felelősséggel. Az élő emberből eltávolított májlebeny elegendő a fogadó fél anyagcseréjének biztosításához, a méregtelenítési folyamatok ellátásához, az ún. homeosztázis fenntartásához. A donor megmaradt (nagyobb) májlebenye pedig minden további nélkül képes szolgálni gazdáját élethosszon keresztül. Mindez a májban rejlő óriási tartalékoknak köszönhető – az élő donoros átültetést ez a „túlbiztosítás” teszi lehetővé, mely szerencsére (avagy a természet törvényei, józan „belátása” ill. az evolúció okán) más szerveinknél is tetten érhető (pl. a veséknél).
Magyarországon több mint hatezer ember hal meg évente májelégtelenségben. Ezek kb. 8-9%-a lenne alkalmas májátültésre. A kizáró okok közé tartozik többek között az AIDS, egyéb súlyos (szisztémás) fertőzés, májon kívüli rosszindulatú betegség, de például a beteg posztoperatív együttműködésre képtelensége is.
A májátültetésre váró kislány rejtélyes vírusfertőzése szakmai tekintetben egyelőre kevéssé értelmezhető, de tény, hogy például krónikus aktív hepatitisz indikációjával elvégzett májtranszplantáció után az átültetett, eredetileg egészséges szervben kiújulhat a betegség.
Kilökődési reakció az esetek mintegy 60%-ában jelentkezik, ezt többek között szteroidterápiával, immunszuppresszióval próbálják uralni, de előfordulhatnak technikai szövődmények is (trombózis, epeútelzáródás), és késői destruktív, fibrotikus, kötőszövetes átépüléssel járó folyamatok is hátráltathatják a gyógyulást. Az egyéves túlélés 75-85%, az ötéves 60-65%-os, magas szórással abban a tekintetben, hogy mi indokolta az átültetést. Többévtizedes túlélésre is számos példa van, sőt néhány esetben az immunszuppresssziós (az immunrendszer működését részben gátló) kezelés teljes elhagyására is sor kerülhetetett. A betegek túlnyomó része rehabilitálható, visszatérhet eredeti foglalkozásához.
(–VBE–)
2006.01.12
