Talán nincs is még egy olyan intézmény, ami ennyire általános, közismert, megszokott lenne, ám amit ugyanakkor annyi előítélet és illúzió övezne, mint éppen a házasság és a család. Általános, amennyiben valamilyen formájában - a többnejűségtől a megosztott apaságig - minden ismert civilizációban megtalálható. Közismert, megszokott és természetes, mert mindannyian ebbe születünk bele, és ebben növünk fel.
Közhely, hogy a házasság és a család intézménye a XXI. században ezer sebből vérzik, amit a riasztó válási statisztikák is jeleznek. Európában és az USA-ban ma már több házasság végződik válással, mint ahány átvészeli a viharokat. Tény azonban, hogy eddig még nem találtunk jobb megoldást.
Arra persze általánosságban nem lehet válaszolni, hogy a házasság, a család intézménye jó-e, avagy éppen rossz, anélkül, hogy hozzá ne tennénk, hogy kinek a szempontjából. Az egyedülálló nők testi és lelki egészsége például jobb, mint a házasságban élőké. A férfiak esetében ez az összefüggés éppen fordítva igaz. Ugyanakkor az elvált férfiak anyagi helyzete drámaian javul, míg az elvált nőké, különösen, ha gyermeket is nevelnek, drámaian romlik.
A gyermekek szempontjából a család az a gazdasági közösség, ami felnövekedésük stabil anyagi hátterét képezi, ha ezt az egyszülős háztartásokkal hasonlítjuk össze. A család az emberi kapcsolatoknak az a hálózata, amelyből és amelyben a gyermek személyiségének struktúrája felépül, és ez az a közeg, amely közvetíti feléje a nyelvet, és azt a kultúrát, amelyben él.
A gyermekek szempontjából a nukleáris család már nem tűnik tovább redukálhatónak. Az azonos nemű szülőnktől tanuljuk meg, hogy az adott kultúrában hogyan legyünk férfiak vagy nők, anyák vagy apák. A fiúk és a lányok számára egyaránt az apa az a fontos másik szülő, aki segít kibontakozni, kinőni az anyával való kezdetben szükségszerűen nagyon szoros kapcsolatból. Ugyancsak az apa az, akihez a gyermek fordulhat, ha az anyjával való kapcsolatában valami zavar, feszültség támad.
Mindezzel persze nem azt akarom mondani, hogy egyszülős családban nem lehet egészséges személyiséggel felnőni, és azt sem akarom mondani, hogy együtt élő szülők nem veszélyeztetik esetenként gyermekeiket. Biztosan ezt teszik az alkoholista vagy drogfüggő szülők, vagy akik a gyermekeikkel szemben fizikai, vagy szexuális erőszakot követnek el. De annyi állítható, hogy az egyszülős családban felnövő gyermekek helyzete bizonytalanabb és sérülékenyebb, és az is biztos, hogy a gyermekek felnevelése nem egy emberre szabott feladat. Mindebből egyenesen következik, hogy a szülők válása rendszerint a gyermekeket érinti a legrosszabbul, még optimális esetben is, márpedig az optimális eset ritkán következik be.
Másfél évtizede dolgozom családterapeutaként, és az eközben szerzett tapasztalataim nagyon válásellenessé tettek. Azt hiszem, hogy válni ma talán túlságosan is könnyű, összevetve azzal a rengeteg emberi szenvedéssel, amit a válás maga, és következményei okoznak a szülők, és különösen a gyermekek esetében. Azt hiszem, hogy egy párnak csak akkor szabadna gyermekeket vállalni, ha együtt szándékoznak felnevelni őket.
Tapasztalataim persze egyoldalúak, hiszen szakemberként elsősorban az elrontott, traumatikus következményekkel járó helyzetekkel találkozom. Nem tudom, hogyan lehetne, és nem vagyok biztos benne, hogy meg kellene nehezíteni a válást, de az biztos, hogy a problémák és konfliktusok konstruktív megoldását nem segíti, ha azzal az attitűddel házasodunk, hogy ha nem megy, akkor legfeljebb majd elválunk.
Mik azok a nehézségek, amikkel a házasságban élőknek szembe kell nézniük? Mik azok az illúziók, előítéletek, amelyek ezt az intézményt körülveszik?
Furcsa módon az első mindjárt maga a szerelem.
A mai európai és amerikai házasság a szerelemre épül. Ugyanakkor valami furcsa kettős tudattal viszonyulunk ahhoz a tényhez, hogy a lángoló, szenvedélyes szerelem múlandó, mint az emberi életben minden. Élettartama átlagosan három év. Ezt lelkünk egyik felével tudjuk, talán át is éltük már néhány szerelem elmúlását, lelkünk másik felével azonban mégsem nézünk szembe azzal, nem vagyunk felkészülve arra, hogy ez a házasságban is pontosan így van.
Abban az illúzióban, vágyban ringatjuk magunkat, hogy a házasságunkban a szerelem holtomiglan-holtodiglan fog tartani. Nehezen tudunk tehát mit kezdeni azzal a helyzettel, ha a másikba, vagy saját magunkban múlni látjuk a szerelem szenvedélyes szakaszát, vagy akár csak gondolkodni erről, csalódás és sértettség nélkül. Ugyanez az oka annak is, hogy a házasság nehezen integrálja a házasfelek esetleges későbbi szerelmeit is.
Pedig Ámor állítólag vaktában lövöldöz, tehát szerelembe önhibájukon kívül házasságban élő emberek is esnek, akik aztán akár saját magukról is nehezen tudnak mit gondolni. Hiszen ha a szerelem, és csakis a szerelem a házasság alapja, és a lángoló szerelem a házasságban pillanatnyilag csak takaréklángon pislákol, akkor minden új szerelem csak válóok lehet. Mintha lehetetlen lenne egyszerre két embert szeretni, ami pedig életünk egyéb területein természetes. Hiszen szeretjük mindkét szülőnket, négy nagyszülőnket, összes testvérünket, barátainkat, gyermekeinket. Vagy legalábbis elvben, és szerencsés esetben szerethetjük őket. Nem érezzük ezeket a szereteteket egymást kizárónak.
A következő illúzió, amivel érdemes leszámolnunk, az a hiedelem, hogy elég összeházasodni, a továb-biakban már kényelmesen hátradőlhetünk, és a kapcsolat majd magától működik, sőt jól működik, anélkül, hogy a kisujjunkat is mozdítani kellene ezért. Ebben az illúzióban támogatnak bennünket a mesék is, amelyek rendszerint azzal érnek véget, hogy miután a hős és hősnő egymásra talált, boldogan éltek, míg meg nem haltak. Aki már élt együtt kutyával vagy cicával, vagy akár csak szobanövényekkel, az pontosan tudja, hogy a kapcsolat fenntartása, pláne a mindkét félnek nagyobb részt örömet okozó, fejlődésüket elősegítő, harmonikus kapcsolat fenntartása rendkívül munkaigényes. A kapcsolat folyamatos karbantartást igényel, kapcsolati jelenlét, kommunikáció, a másik mássága iránti nyitott figyelem, konfliktusmegoldás formájában.
Gyakran származnak nehézségek abból, hogy az emberek a kapcsolati konfliktusokat valamiféle hibaüzenetnek tekintik (és igyekeznek elkerülni) nem pedig az emberi együttélés elkerülhetetlen velejárójának, ami egyenes következménye annak, hogy nincs a világon két egyforma ember. Két ember vágyai, érdekei, értékei, törekvése, ritmusa, étvágya, szokásrendszere, családjából magával hozott elvárásai nem eshetnek egybe, még akkor sem, ha nagyon szeretik egymást. A konfliktusokat nem lehet, de nem is kell elkerülni. Konstruktív megoldásuk során képviselnünk kell saját magunkat, és ugyanakkor nyitottnak kell lennünk aziránt, hogy mit képvisel a másik. Csak így képzelhető el olyan megoldás, ami mindkét fél törekvéseit integrálni képes, mindkettejüknek megfelelő.
Minden házasságban valamilyen megoldást kell találni a közelség-távolság, az együtt-egyedül dilemmájára is. Az emberek vágynak az együttlétre, de ugyanakkor vágynak időnkét az egyedüllétre is. Ez nem áll ellentétben az egymás iránt érzett szeretetükkel. A házasságban mindkét igény számára teret kell teremteni.
Ide kapcsolódik a külső kapcsolatok kérdése is. Tudomásul kell vennünk, hogy nem lehetünk egymás számára a legjobb partnerek mindenben, és hogy mindketten vágyunk más emberek társaságára is. Szerencsés, ha nem akarjuk kontrollálni, vagy pláne megtiltani házastársunk minden rajtunk kívüli kapcsolatát. Ha elég érettek vagyunk, nem sérelemként éljünk meg, ha párunk mással is szeret együtt lenni rajtunk kívül, legalábbis uralkodunk ilyenkor fellépő féltékenységünkön. Mindenkinek jó, ha többféle kapcsolatban van lehetősége feltöltődni, ha a bajban sok másik emberre számíthat, ha különféle kapcsolataiban különféle örömöket találhat, vagy oszthat meg. Annál is inkább így van ez, mert ez a házasságot is tehermentesíti a hullámvölgyekben, megóvhatja az elszürküléstől.
Elkerülhetetlen a konfliktusok vállalása, önmagunk képviselete, a másik iránti nyitottság abban a folyamatban is, amely szintén kötelező feladat minden házaspár életében, hogy ugyanis ki kell munkálniuk a saját kapcsolatuk csak rájuk jellemző szabályrendszerét. A családi munkamegosztástól, a családon belüli hatalommegosztáson, a közös kassza kezelésén keresztül a nagyszülőkkel való kapcsolattartásig, az élet minden közös területén.
Szülőként számolnunk kell azzal, ha hatékonyan akarjuk nevelni gyermekeinket, és ki ne akarná, akkor legelőször is szülőtársunkkal kell megegyezésre jutni. Ha ez nem történik meg, a szülők aláássák egymás hatékonyságát, a családi élet pedig olyanná fog válni, mint az a hadsereg, amelynek két vezére van, akik külön-külön mindketten kiválóan alkalmasak lennének a feladatra, de mivel egymással nem egyeztetnek, működésük óhatatlanul káoszhoz és anarchiához vezet.
Gyakori illúzió az is, hogy a házasság, a család az gyökeresen és egészen más, mint a külvilágban fenntartott többi emberi kapcsolatunk. Bizonyos mértékig persze tényleg más. Családon belül megmutatjuk legszemélyesebb önmagunkat is. Megjelenünk hálóingben, kopott pongyolában, hajcsavarókkal, éjszakai krémpakolásban, félretaposott papucsunkban, náthától vöröslő orral, és bedagadt szemekkel is. És persze jó esetben ezzel együtt, tehát legszemélyesebb, legleplezetlenebb valónkban is szeretnek és elfogadnak bennünket. De azt már nem hihetjük, hogy a házasság, vagy a család olyan intézmény, amelyben mi csak kapni fogunk, anélkül, hogy ezt valaha viszonoznunk kéne. A hitelek itt persze hosszú lejáratúak, a fizetés lehet igen sokáig halasztott, és történhet sokféle valutában, de jó kapcsolat csak az adás és kapás hosszú távú egyensúlyára épülhet.
Talán ebből a töredékes listából is érzékelhető, hogy milyen sokféle dologra kell figyelnünk, ha jó házasságban szeretnénk élni és gyermekeket nevelni, olyan kapcsolati hálóban, ami megvéd minket a magánytól, ahol szövetségesei és segítői lehetünk egymásnak az élet elkerülhetetlen nehézségeiben. Sokféle készségre és képességre van szükségünk, ha meg akarunk felelni a feladatnak. Érdemes talán nevesíteni a megbocsátás képességét. Azt könnyen el tudjuk fogadni, hogy mi magunk nem vagyunk tökéletesek. Törekedjünk rá, hogy a másik tökéletlenségét se ítéljük meg sokkal szigorúbban.
Horváth Krisztina
pszichológus
forrás: archívum
(Patika Tükör – 021202)
