Az utóbbi hetekben egy olyan bûnügy kapcsán élénkült fel a vita az eutanáziáról, amelynek lényegében a legkevesebb köze az eutanáziához van, viszont felvet néhány más fontos egészségügyi jogi kérdést.
Az ugyanis az eutanáziavitákban fel sem merülhet, hogy olyan módon vethessen véget bárki is a beteg szenvedéseinek, ahogy azt a Nyírő Gyula Kórház szakápolója (saját állítása szerint) tette. Viszont annak a kérdésnek a tisztázása, hogy egy kórházi osztályon hogyan történik a gyógyszerelés, ki férhet hozzá a gyógyszerekhez, és ezt hogyan kell ellenőrizni, nem csak a minőségbiztosítás szempontjából fontos, hanem azért is, hogy ilyen eseteknek még a gyanúja se merülhessen fel.
A külföldi bûnügyi híradásokban időről időre rendszeresen felbukkannak olyan esetek, amikor orvosok, ápolónők saját kezükbe veszik a döntést, és – különböző motivációból – megrövidítik a beteg életét. Magyarországon most került először nyilvánosságra ilyen eset (bár a konkrét ügyről egyelőre nagyon keveset tudunk), ami – hasonlóan a külföldi példákhoz – óhatatlanul előtérbe hozta az eutanázia, különösen az aktív eutanázia elleni és melletti érveket.
Ugyanakkor az eutanáziának az ilyenfajta cselekedetekkel való azonosítása nagyon hamis képet festhet. Az aktív eutanázia kérdése jogilag teljesen tiszta, hiszen a büntetőjog szempontjából jogellenes cselekménynek minősül, ha az orvos akár a beteg kérésére, akár anélkül szándékosan olyan beavatkozást hajt végre, amely a beteg életét megrövidíti. Ez alól az egyetlen kivétel az az eset, amikor a fájdalmak csillapítására alkalmazott nagyobb adag narkotikum alkalmas a halál előidézésére is, ez ugyanis sem erkölcsileg, sem jogilag nem róható fel az orvosnak.
Bár az aktív eutanázia Hollandia kivételével minden európai országban tiltott, az orvosetikai irodalomban máig vita tárgyát képezi, hogy bizonyos esetekben lehetne-e létjogosultsága.
Az aktív eutanázia mellett kiállók legfontosabb érve, hogy bizonyos esetekben sokkal humánusabb lehet a beteg halálát siettetni valamely aktív beavatkozással, mint tétlenül nézni az elhúzódó haldoklási folyamatot. A haldoklás kínjait a megfelelően alkalmazott fájdalomcsillapítás, a hospice szellemû gondozás valamelyest enyhítheti, de – szól az érvelés – ez alapvetően nem oldja meg a problémát.
Természetesen csak azokban az esetekben vetődhet fel ez az erkölcsi dilemma, ahol a beteg teljesen cselekvőképes, és maga kéri, hogy vessenek véget szenvedésének, hiszen maga ezt nem tudja megtenni. Jack Kevorkian, a michigani patológus esetei közül az, amiért végül is az esküdtek kimondták a bûnösségét, éppen egy ilyen eset volt: az ép tudat mellett egyre progrediáló bénulással járó sclerosis lateralis amyotrophicában szenvedő beteg haldoklásának vetett véget, annak kérésére.
Az európai joggyakorlat azonban – Hollandia kivételével – egységes abban, hogy tiltja az aktív eutanáziát, méghozzá nemcsak elméleti, hanem pragmatikus megfontolások alapján is. Etikai szempontból nagyon erős érvnek tûnik a "slippery slope", csúszós lejtő érv. Ha ugyanis megtesszük az első lépést, és a jog lehetővé teszi, hogy a gyógyíthatatlan betegségben szenvedő beteg esetében – saját kérésére – az orvos megrövidítse annak életét, akkor hogyan lehet az első lépés után a következőknek gátat vetni?
Hogy lehet azt megakadályozni, hogy legközelebb azokon a betegeken végezzenek eutanáziát, akik nem kérik ezt, mert cselekvőképtelenek, vagy olyanokon, akikről egyesek úgy ítélhetik meg, hogy egészségügyi kezelésük teher a társadalom számára? Az aktív eutanázia mindenfajta tiltása sokkal egyértelmûbb jogi helyzetet eredményez, és a jogalkotó üzenete a társadalom számára nem értelmezhető félre. Az aktív eutanázia legalizálása ezen túlmenően az orvos-beteg közötti bizalmi kapcsolatot is jelentően alááshatná, hiszen a tradicionális orvosszereppel összeegyeztethetetlennek tûnik az élet kioltása.
Hollandiában, amely az egyetlen olyan európai ország, ahol lehetővé tették, hogy a terminális állapotú betegen kérésére eutanáziát hajtsanak végre, ennek nagyon szigorú jogi feltételei vannak, többlépcsős eljáráson kell végigmenni, bonyolult dokumentációs kötelezettséggel, amely lehetőséget ad az ellenőrzésre.
A passzív eutanáziával kapcsolatban már nem ilyen egyértelmû a tilás. Az életet potenciálisan meghosszabbító kezelés nem alkalmazása Magyarországon is megengedett, ha a cselekvőképes beteg ezt maga kéri, de csak akkor, ha olyan gyógyíthatatlan betegségben szenved, amely megfelelő ellátás mellett is rövid időn belül halálhoz vezetne. A törvény egy viszonylag bonyolult eljárást is előír erre az esetre: orvosi konzíliumnak kell megállapítania a gyógyíthatatlanságot, a terminális állapotot, és azt, hogy a beteg cselevőképes.
Ha a beteg nem cselekvőképes (akár mert eszméletlen, zavart, vagy kiskorú, illetve gondnokság alá helyezték), sokkal nehezebb a helyzet, mind erkölcsileg, mind jogilag. Ilyenkor általában a beteg törvényes képviselője, vagy ha ilyen nincs, a hozzátartozója hozza meg az egészségügyi kezeléssel kapcsolatos döntéseket.
Az életmentő, életfenntartó kezelés visszautasítása esetén azonban nagyon nehéz elfogadni azt, hogy más döntsön, mint a beteg maga. A magyar jogban azért a hozzátartozó döntési jogköre nagyon korlátozott: közvetlen életveszély esetében nincs szükség a nyilatkozatára, a beteget kezelni kell.
A Fekete Angyal ügye azonban egy ennél sokkal pragmatikusabb problémát is felvet, ami feltétlenül rendezést igényel, akár jogszabályi szinten, akár a kórházi belső szabályzatok szintjén. Abban a kérdésben, hogy a szakképzett ápolónő hogyan gyógyszerelhet, beadhat-e önállóan intravénásan gyógyszert, ha ő teszi be az infúzióba a gyógyszert, akkor ezt milyen rendszerben ellenőrzik, ma meglehetősen nagyok az eltérések az egyes egészségügyi szolgáltatók között (ISO-minősítéstől függetlenül). Pedig ez nemcsak az ilyen esetek megelőzése miatt fontos, hanem alapvető minőségbiztosítási kérdés is. Mivel ezt jelenleg jogszabály nem rendezi, a kórháznak magának kell belső szabályzatai és a munkaköri leírások útján egyértelmû, áttekinthető és megbízható rendszert kialakítania.
Dr. Dósa Ágnes
forrás: archívum
(Patika Tükör – 010401)
