Művészek és orvosok rég elfeledett arcokat alkotnak újra, abból a korból valókat, amikor még nem volt képes az ember a vizuális rekonstrukcióra, illetve akikről életükben nem készülhetett arckép. A minta a koponyacsont, az emberi test részének az a szerkezete, amely talán a legtovább áll ellen az idő múlásának. A körülötte levő hús és izom, az élő szövetek a bőrrel ma már rekonstruálhatóak. Így válik felismerhető egy koponya formája alapján az arc, a mimika, a lélek üzenetének kifejeződése.
Az arcrekonstruktőrök racionális információkból képesek a hiányzó tereket formába gondolni, majd két-, illetve három dimenzióban megalkotni. „Az arcrekonstrukció hitelességét a rendelkezésre álló adatok határozzák meg” – magyarázza Kőnig Frigyes, a Képzőművészeti Egyetem rektora. A hitelesség függ attól, hogy a valaha élt személyről a koponyán kívül milyen egyéb információ – fotó, festmény, rajz – áll rendelkezésre. Ezek a rekonstrukciók nem arról szólnak, hogy milyenek voltak, hanem hogy milyenek lehettek. Az arcrekonstrukció ma már nemcsak a művészetet, hanem a kriminalisztikát és az orvostudományt is szolgálja. Az igazságügyi orvos szakértők számára hasznos lehet azonosításra, és a plasztikai sebészeteken is végeznek arcmódosító eljárásokat az arra igényt tartó pácienseken. Az sem ritka, hogy egy nagyszülő orrát vagy állát tekinti mintának a „megrendelő”. A modern arcszobrászok kivételes anatómiai ismeretekkel rendelkeznek, igen jó megfigyelők, akiknek az átlagember számára kevésbé észrevehető részletek a legfontosabbak.