A mosoly az egyetlen olyan kommunikációs eszköz, amely minden kulturális szakadékot áthidal.
Míg a gesztusok és a nyelv elszigetel, addig a mosoly közel hoz egymáshoz. De vajon mióta mosolygunk?
Az emberré válás folyamatának fontos része volt a hangokkal való közlés, ez eleinte valószínűleg csak a végtagok (főként a kéz) mozdulatait támaszthatta alá. Erre utal az is, hogy a fejlettebb emlősöknél is megfigyelhető a nevetés.
Sok természetfilmben láthattuk már, hogy a játszadozó csimpánzok, miközben megtréfálják egymást (humorérzékük is van, néhány embertársunkkal ellentétben), furcsa recsegő, de ritmikus hangokat adnak ki. Persze az emberi nevetésnek más a mechanizmusa.
Mi szabályos időközönként egy rövid hangsort préselünk ki magunkból, a csimpánzok csupán levegővételüket szaporítják nevetés közben. Ennek oka, hogy az ember gégéje és tüdeje eltérően működik a majmokétól. Az állatok légzése a mai napig mozgásukkal van teljes összhangban, az embernek, ahogy két lábra emelkedett már nem volt szüksége arra, hogy szorosan kapcsolódjon egymáshoz ez a két funkció. Így függetlenné vált a tüdő működése a mozgástól, a felegyenesedett ember pedig képes lett a komplexebb hangkibocsátásra.
Azt már csak sejthetjük, hogy a mosoly már a beszéd kialakulása előtt is fontos kommunikációs eszköze volt őseinknek. Mi azonban mintha elfelejtettük volna a mosolyt. Olvashattunk már sok helyen arról, hogy hizlal, ráncossá tesz vagy éppen azt, hogy gyógyít. Azt hiszem, ezek pusztán találgatások, az azonban biztos, hogy ha rámosolygunk valakire, annak szebbé tehetjük a napját. Ha a csimpánzok is tudják, mi is képesek vagyunk rá, vagy nem?
-práger-
forrás:archívum
(Patika Tükör – 001101)
