Egy XI. kerületi lakás első emeletén található az az alapítvány, melynek kuratóriumi elnöke Csengery Adrienne. Az előszoba színes, festett kövekkel van tele, az ágyneműtartóból pedig már kiválogatott, megmosott, festésre váró kavicsok bújnak elő. A kavics az alapítvány emblémája is. Schmidtné Balás Eszter, az alapítvány életre hívója a maga gyűjtötte, gyönyörű kavicsainál is büszkébb az első festett kavicsra. Ezt egy kisfiú készítette a terápia során, a kőre rajzolt vicsorgó arc saját dadogását ábrázolja. Azóta sokan és sok helyről küldtek különleges formájú, festett és még díszítésre váró köveket.
- Miért éppen a kavics?
A legenda szerint a híres ókori szónok, Démoszthenész is dadogott, s hogy saját magát meggyógyítsa, apró köveket tett a nyelve alá. Innen az embléma és az ötlet, hogy kavicsfestéssel próbálkozzunk. Tavaly anynyira elfogyott a pénzünk, hogy veszélybe került az alapítvány működése, akkor találtuk ki, hogy rendezzük meg az első magyar kő- és kavicsdíszítő versenyt.
Egy kellemes délutánra összehívtunk dadogó és nem dadogó gyerekeket, kaptak követ, ragasztót, festéket és alkothattak. Csak egy kikötés volt: a már díszes köveket a kiállítás után az alapítvány adja el. Mivel tavaly nagy volt a siker és az érdeklődés, az idén is megismételjük az akciót. Egész nyáron vártuk a köveket és szeptemberben megnyílt az a kiállítás, amely bemutatja a gyűjteményt (Helyszín: Fővárosi Művelődési Ház). Azért is fontos, hogy ezt minél többen lássák, mert a verseny zsűrije a közönség. Három kategóriában (kicsik, nagyobbak, felnőttek) hirdetünk majd győztest az alapján, ki hány szavazatot kapott. Az eredményhirdetést egy meglepetés gálaműsor keretében rendezzük meg, október 19-én. (Ez a nap a dadogás elfogadásának ENSZ által kijelölt napja.)
- Csak dadogóktól várják a köveket, nekik szól majd a műsor?
Nem, sőt! Az alapítvány egyik célja az, hogy a dadogó és az ép beszédű gyerekeket összehozzuk.
Kutatási eredmények azt mutatják, hogy a dadogva beszélőket butának és zárkózottnak tartja a társadalom, legalábbis az a része, amely nem lép velük kapcsolatba. Akinek van az ismeretségi körében olyan, aki ezzel a problémával küzd, az tudja, hogy ezek a sztereotípiák nem igazak! Szeretnénk, ha minél többen rájönnének, hogy a dadogás nem egyenlő a szellemi fogyatékossággal. Persze a dadogók között is van mindenféle ember. Kutatási eredmények igazolják, hogy a dadogók átlagos IQ-ja valójában magasabb, mint a nem dadogók átlaga. Csak ritkán várják meg, hogy mit is akarnak mondani.
- Mi a helyes magatartás, ha egy dadogóval beszélgetünk? Segítsünk, mondjuk ki azokat a szavakat, ahol ő elakad?
A legfontosabb, hogy legyünk türelmesek és kíváncsiak. Kíváncsiak arra, hogy mit szeretne mondani, és türelmesek, hogy elmondhassa. Azt, hogy segítsünk-e, kérdezzük meg! Ne kísérjük át a vak embert az úton, ha nem akar átmenni! Kérdezzük meg, kell-e a segítségünk és beszélgetőtársunk meg fogja mondani, akarja-e, hogy befejezzük a mondatot, a szót. Az a legfontosabb, soha ne gúnyolódjunk, ne nevessük ki őket, mert ebből fakad a dadogók bezárkózása.
- Milyen feladatai vannak az alapítványnak?
Az ismeretterjesztésen és az elfogadás segítésén túl megpróbálunk közvetlenül is segíteni a szakmának és a szülőknek. Van egy adatbázisunk, mely tartalmazza azoknak a szakembereknek (logopédusoknak) a listáját, akik foglalkoznak ezzel a problémával. Budapesten válogathatnak a szülők és a gyerekek, de vidéken nehezebb a helyzet. Éppen ezért, ha valaki hozzánk fordul, meg tudjuk mondani, hogy lakóhelyéhez legközelebb hol talál megfelelő foglalkozást. Emellett működtetünk esetmegbeszélő csoportot dadogókkal foglalkozóknak és 1995, az alapítvány létrehozása óta, évente meghirdetünk egy pályázatot, melyre új dadogásterápiás eljárások leírását várjuk a logopédusszakmától. Sajnos tavaly erre a hagyományos pályázatra sem volt pénzünk.
Azonban már három éve sikerül olyan nyári napközis táborokat szerveznünk, melyek anyanyelvi és logopédiai fejlesztőtáborok is egyben.
- Mikor kell szakemberhez fordulni?
Minél előbb. Sajnos elég gyakori, hogy orvosok, ha 2 év körüli csemetével és azzal a panasszal érkezik hozzájuk a szülő, hogy dadog a kicsi, azt mondják: nem kell vele törődni, majd kinövi! Nos, ebben két komoly hiba is van. Az első, hogy "nem kell vele törődni". Az anyuka vagy apuka ugyanis nem tud nem törődni ezzel, maximum úgy tesz, mintha nem törődne a dologgal, és ezzel a gyerekben (az őszintétlenségével) bizonytalanságérzetet kelt, vagy a már meglévőt erősíti. A gyerek érzi, ha valami nincs rendben és azt is érzi, ha nem őszinték vele. A másik nagy tévedés, hogy "majd kinövi". Nem növi ki!
A dadogás évekre is eltűnhet, de az a tapasztalat, hogy szinte mindig visszatér. Van, akinél csak stresszhelyzetben, de más oka is lehet a már elfeledettnek hit probléma visszatérésének.
Éppen ezért minél előbb logopédushoz kell fordulni. Lehet, hogy furcsa, de nem csak egy gyereknek. Mi egy kétesztendős csöppséggel még nem tudunk foglalkozni, de a szülőkkel igen. Nekik tudunk tanácsot adni, meg tudjuk nyugtatni őket, és persze később, ha a folyamatos beszéd kialakul, akkor már a gyerek is jár foglalkozásra. A szülők és a pedagógusok szerepe nagyon fontos!
- Mennyire felkészültek az általános iskolai tanítók? Mit tudnak tenni?
Hozzánk általában azok a gyerekek kerülnek, ahol gond van az iskolában, ahol a tanár nem tud bánni a problémával. Ha nincs türelme, ha nem tudja meggátolni a csúfolást, akkor a gyerek befelé fordul, a gond állandósul. Ahol a tanárok megfelelően állnak a dadogó gyerekhez, ott nem is biztos, hogy szükség van ránk.
-práger-
forrás: archívum
(Patika Tükör – 021004)
