Galileo Galilei, a hĂres olasz csillagász Ă©s fizikus találmányát, a lázmĂ©rĹ‘t 1612-ben alkalmazták elĹ‘ször a test hĹ‘mĂ©rsĂ©kletĂ©nek meghatározására. A lázmĂ©rĹ‘ használata egy páduai orvos, Sanctorius nevĂ©hez fűzĹ‘dik, aki Ăşgy gondolta, hogy a test hĹ‘mĂ©rsĂ©kletĂ©nek változása kĂĽlönbözĹ‘ betegsĂ©gek tĂĽnete lehet. A ma már kissĂ© bonyolultnak tűnĹ‘ használat mellett az eredmĂ©ny sem sikerĂĽlt mindig tökĂ©letesen.
Száz évvel később, 1714-ben Gabriel Fahrenheit német fizikus fejlesztette ki a ma is használatos lázmérőnk alapját, a higannyal töltött hőmérőt, amely végleges, általunk is ismert formáját akkor nyerte el, mikor a higanyoszlopba egy úgynevezett kapilláris szűkületet iktattak közbe. Ez a szűkület meggátolta a higany azonnali visszajutását a tartályba és ezzel lehetővé tette, hogy az, a hőmérő "lerázásáig" folyamatosan mutassa a test hőmérsékletét.
Mária TerĂ©zia orvosa, Van Swieten volt az, aki azon tĂ©telt, hogy a test hĹ‘mĂ©rsĂ©kletĂ©nek változása kĂĽlönbözĹ‘ betegsĂ©gek tĂĽnete lehet, igyekezett igazolni. KĂsĂ©rletei során elsĹ‘sorban egĂ©szsĂ©ges emberek testĂ©nek hĹ‘mĂ©rsĂ©kletĂ©t mĂ©rte. Kutatásainak eredmĂ©nyĂ©t már rögzĂteni lehetett: az egĂ©szsĂ©ges testhĹ‘mĂ©rsĂ©klet hĂłnaljban mĂ©rve 36-37 °C, szájban Ă©s vĂ©gbĂ©lben valamivel magasabb.
Az egĂ©szsĂ©ges Ă©s normál testhĹ‘mĂ©rsĂ©klet meghatározása után kĂĽlönbözĹ‘ betegsĂ©gekben szenvedĹ‘knĂ©l is rögzĂtettĂ©k a hĹ‘mĂ©rsĂ©klet emelkedĂ©sĂ©re vonatkozĂł adatokat. Van Swieten hosszĂş Ă©s fáradságos munkájának köszönhetĹ‘en szĂĽlettek azok a megfigyelĂ©sek, amelyek tisztázták az egyes betegsĂ©gek Ă©s a hĹ‘mĂ©rsĂ©klet emelkedĂ©sek közti összefĂĽggĂ©seket, melyek ma is a betegsĂ©gek diagnosztikájának alapját kĂ©pezik.
forrás: archĂvum
(Patika Tükör – 031201)