Amíg lemegy a láz – Hőmérőtörténet

Galileo Galilei, a híres olasz csillagász és fizikus találmányát, a lázmérőt 1612-ben alkalmazták először a test hőmérsékletének meghatározására. A lázmérő használata egy páduai orvos, Sanctorius nevéhez fűződik, aki úgy gondolta, hogy a test hőmérsékletének változása különböző betegségek tünete lehet. A ma már kissé bonyolultnak tűnő használat mellett az eredmény sem sikerült mindig tökéletesen.

Száz évvel később, 1714-ben Gabriel Fahrenheit német fizikus fejlesztette ki a ma is használatos lázmérőnk alapját, a higannyal töltött hőmérőt, amely végleges, általunk is ismert formáját akkor nyerte el, mikor a higanyoszlopba egy úgynevezett kapilláris szűkületet iktattak közbe. Ez a szűkület meggátolta a higany azonnali visszajutását a tartályba és ezzel lehetővé tette, hogy az, a hőmérő "lerázásáig" folyamatosan mutassa a test hőmérsékletét.

Mária Terézia orvosa, Van Swieten volt az, aki azon tételt, hogy a test hőmérsékletének változása különböző betegségek tünete lehet, igyekezett igazolni. Kísérletei során elsősorban egészséges emberek testének hőmérsékletét mérte. Kutatásainak eredményét már rögzíteni lehetett: az egészséges testhőmérséklet hónaljban mérve 36-37 °C, szájban és végbélben valamivel magasabb.

Az egészséges és normál testhőmérséklet meghatározása után különböző betegségekben szenvedőknél is rögzítették a hőmérséklet emelkedésére vonatkozó adatokat. Van Swieten hosszú és fáradságos munkájának köszönhetően születtek azok a megfigyelések, amelyek tisztázták az egyes betegségek és a hőmérséklet emelkedések közti összefüggéseket, melyek ma is a betegségek diagnosztikájának alapját képezik.

forrás: archívum
(Patika Tükör – 031201)