Európában először a Kínából, Japánból hazatérő tengerészek testén tűntek fel a tetoválások: a színes rajzokat távoli tájak mesterei készítették. A módszer nem sokat változott a régmúlt idők óta, csupán a higiénia és az elektromosság megjelenése alakította át a tetoválás technikáját az elmúlt évtizedekben.
A tetováltság divatja már évek óta tombol a fiatalok körében. A nyolcvanas évek végén még a "huligánság" egyértelmű jelének tartották a bőrbe karcolt mintákat, ma már minden negyedik 18 és 30 év közötti férfi és nő visel valamilyen, kisebb vagy nagyobb rajzot a testén. A tattoo (ahogy angolosan írják) iránti igény növekedésével a tetoválással és piercinggel foglalkozó szalonok is elszaporodtak. Tetováló – elvileg – bárkiből lehet, aki meg tudja vásárolni a nem túl olcsó felszerelést és rendelkezik némi kézügyességgel.
Pedig a tetoválás és főként a piercingnek nevezett testékszerek behelyezése anatómiai és egészségügyi ismereteket kíván. A tetoválás módszere ősidők óta ugyanaz. A bőr felkarcolása után festékanyagot juttatnak a friss sebbe, így a gyógyulás után a kívánt minta jól láthatóvá válik. Archaikus társadalmakban a hegtetoválást is használják a mai napig. Ilyenkor nem festékanyagot, hanem gyulladást okozó növényi hatóanyagot, vagy gyöngyöket tesznek a sebbe. Az így hegedő sebek dudorai adják ki a kívánt mintát a bőrön.
De maradjunk a modern technikánál. Manapság ha valaki bemegy egy szalonba jellegzetes, a fogorvosok által használt fúróéhoz hasonló hang fogadja. A gép, ami az apró tűt mozgatja nagy sebességgel, az elmúlt évtizedek találmánya: a töltőtollak működési elvéhez hasonlóan dolgozó tetoválógépekben magán a tűn keresztül folyik a sebbe a festék.
A festékek alapanyaga virág pollen, kivéve a fehér festéket, ami teljesen szintetikus anyag. Így a legelső és legfontosabb szabály: virágpor allergiásoknak szigorúan tilos a tattoo! Természetesen a vérzékenység sem fér össze a tetoválással. Elvileg a munka elkezdése előtt a tetováló mesternek ki kell kérdeznie ezekről az alanyt.
A gépekbe illő tűk elég drágák és többszöri felhasználásuk is lehetséges. A szalonokban fertőtlenítik az eszközöket, de ha igazán biztosak akarunk lenni a dolgunkban, kérjük meg a tetoválót, hogy használjon új, steril tűt. A tetoválás veszélyes lehet, ha nem vagyunk elég körültekintőek. A nem steril eszközök, vagy ha a tetováló mester nem visel kesztyűt és nem fertőtleníti a bőrt, veszélyes betegségek kiindulópontja lehet. (A hepatitis és az AIDS is terjed ilyen úton). Bizalmi kérdés tehát, kinek engedjük meg, hogy bőrünket rajzpapírnak használja.
Nem volt mindig ilyen fontos a higiénia. Az új-zélandi őslakosok hegyes botot ütögettek egy nagyobb fadarabbal a bőrbe. Később pengével és tűvel karcolt felületet kentek be festékkel. A magyar börtönökben a mai napig hasonló technikával dolgoznak az önjelölt művészek.
A nem géppel, hanem kézzel készült tetoválások nagy hátránya, hogy nem lehet eltávolítani a bőrbe rajzolt mintát. A géppel készült tetoválások általában eltávolíthatóak, így csak elvben "örök darab" egykori szerelmünk neve vagy a kis rózsa a bokán. Ezek az apró minták némi plasztikai sebészeti beavatkozás segítségével nyom nélkül eltüntethetőek, a nagy méretű tetoválást azonban nem mindig lehet meg nem történtté tenni. Kisebb hegek maradhatnak a megunt motívum helyén, ezért érdemes alaposan meggondolni, mielőtt a tű alá fekszünk.
A minták és színek igen változatosak lehetnek. Ma talán a legdivatosabbak a maori minták és az egyszínű (jobbára kék) tetoválások. De ez gyorsan változhat, változik. Aki tehát vállalja az egészségügyi kockázatot, a több órán át tartó szurkálás monoton fájdalmát és a gyakran meglepően nagy anyagi terhet, arra még egy nagy feladat vár: megválasztani az ábrát és azt a test felületet, ahol látni szeretné.
Itt is érdemes praktikusan gondolkodni. Nem csak abba kell belegondolni, hogy hol látszik jól vagy éppen hol nem látszik a tattoo, azt is fel kell térképezni (akár tetszik, akár nem), hogy egy nagyobb súlyváltozás (hízás, terhesség), mely testrészeinket érintheti. A legszebb, legmesteribb módon megkomponált tetoválásból is csúf maszat lehet, ha az a bőrfelület, melynek dísze volt megrepedezik és az ábra szétfolyik. A köldököt keretező, igen erotikus ornamentikus és más keleti minták ma nagyon népszerűek, de ha a lapos has megnő, akkor az ábra szétfolyik, a terhességi csíkok pedig egyszerűen átszelik, szétvágják a tetoválást. Mondanom sem kell, hogy ekkor már korántsem izgalmas a látvány.
Érdemes a tű előtt az ecsetet választani. Az arab világból érkezett henna már igen népszerű hazánkban is: gyönyörű mintákat kereshetünk könyvekben, vagy találhatunk ki mi magunk. A henna alkalmi viselet, lemosható a bőrről, ahogy a – ma már a művészboltok polcain sokféle színben megtalálható – testfestékek is. Meleg nyári estéken egy-egy érdekes rajz – a megfelelő helyen – izgalmasabbá teheti viselőjét is.
Fontos tudni, hogy a tetoválás egyáltalán nem nyári "dolog". Az erős napsugárzás hatására a hegek nehezebben gyógyulhatnak és gyakran kidobja a bőr a festéket, ha a frissen tetovált kar vagy váll megég. A tetoválás gyötrelmei nem érnek véget a számla rendezésével. A gyógyulás hegesedéssel jár, majd a leeső var alól előbújik a fájdalmas tortúra eredménye. Ezután jöhet – ha kell – a javítás, igazítás.
Sokan állítják, hogy a tetoválás nem fáj. Nos, ez nem igaz. Persze a fájdalom mértéke erősen függ attól, hogy milyen felületet érint a rezgő tű. Ahol sok az idegvégződés és vékonyabb a bőr (kar belső oldala, bikini-vonal, nyak) és a csontosabb részeken (könyök, kulcscsont) jobban fáj a művelet, míg a kar külsején vagy a vállon kevésbé kellemetlen.
A jelszó tehát: átgondoltság, mint az élet más területein is. Gondoljanak csak bele: egy negyedik női név egy férfi karján, legyen mellette szív, rózsa vagy "forever" felirat, inkább vicces, mint romantikus.
-práger-
forrás: archívum
(Patika Tükör – 031001)
