A szerénység rendkívül vonzó tulajdonság. Korán megtanuljuk, hogy hencegni, "felvágni" csúnya dolog. Mosolygunk, vagy bosszankodunk, ha valaki "fennhordja az orrát. "De mi történik, ha átesünk a ló túlsó oldalára? Amikor valós értékeinket sem vesszük észre, illetve nem ismerjük el, még magunk előtt sem.
Mitől függ, hogy valaki öntelt emberré válik, vagy királyfiként is csúf békának hiszi magát?
Az önértékelés nem genetikailag meghatározott része a lelki működéseknek, hanem egy tanulási folyamat során alakul ki. S hogy mikor kezdődik ez a tanulás?
Egyre több szakembernek válik meggyőződésévé, hogy már a méhen belüli életben is érzékeli a magzat, hogy édesanyja örül-e, vagy éppen ellenkezőleg, kétségbeesik az érkezése miatt.
Szerencsére napjainkban egyre inkább visszanyeri méltó helyét életünkben a család, a gyermekvállalás.
Senki sincs azonban kiképezve arra, hogyan nevelje helyesen gyermekét. Természetesen ez nem baj, hiszen rengeteg viselkedésmintát hordozunk magunkban, s ezeket - ha nem is mindig tudatosan ", de rendszeresen alkalmazzuk.
Időről időre találkozunk olyan paciensekkel, akik a beszélgetés során meglepetten kérdezik, "ön csakugyan kíváncsi arra, amit mondok ?", "emlékszik arra, amit az előző alkalommal mondtam?", vagy külön megköszönik, hogy meghallgattuk őket.
Árulkodó kérdések, félmondatok ezek. Arról szólnak, hogy otthon általában nincs lehetőségük megbeszélni még a fontos dolgokat, eseményeket sem... Sokak számára ismert jelenség ez.
Gyorsuló világunkban egyre inkább fennáll annak a veszélye, hogy az információáradat, a teendők nem hagynak időt arra, hogy meghallgassuk egymást, odafigyeljünk a másikra. Aztán feltűnik, hogy fogalmunk sincs, mitől szenved, vagy minek örül az, akivel egy fedél alatt élünk...
Csoda-e, hogy akire rendszeresen nincs idő, az úgy érzi, nem is fontos, vagy olyan rossz, hogy nem is lehet szeretni?
Ezer apró mozaikból áll össze a kép, amelyet magunkról alkotunk. A család, a kortárs közösség, a tekintélyszemélyek (szülők, tanárok, később munkahelyi vezetők) mindannyian szerepet játszanak abban, hogyan alakul a véleményünk önmagunkról.
Nevelési hibák, negatív életesemények, amelyeket nincs mód kellően feldolgozni, mind torzíthatják önértékelésünket.
Hogy miért fontos a reális énkép? Mert ha túl sokat, vagy túl keveset feltételezünk magunkról, az módosíthatja pályaválasztásunkat, párválasztásunkat, társadalmi helyzetünket.
Az önértékelési zavar nem betegség, olyan jelenség, amivel kell és érdemes is foglalkozni!
Saját magunkon is észrevehetjük a jeleit. Ha munkahelyünkön nem merjük visszautasítani a többletfeladatokat, még akkor sem, ha azokat csak napi 16 órás munkával végezhetjük el, ha másod- vagy harmadállást vállalunk s ha nem bírjuk, magunkat okoljuk érte - mind-mind az önértékelési zavar jele. Mindenáron meg akarunk felelni, mert úgy gondoljuk, ha kudarcot vallunk, elveszíthetjük a másik megbecsülését, szeretetét...
A kimerültség ingerültséghez, étvágytalansághoz, vagy éppen evési rohamokhoz, alvás-zavarhoz vezethet. Ekkor már többekben megfogalmazódik a betegség gyanúja. Az első orvos, akihez ilyenkor fordulunk, gyakran nyugtatót ír fel, de ez csak átmeneti javulást hoz.
Pedig van megoldás!
Létezik egészséges önzés, amikor mások kívánságait nem feltétlenül a saját megrokkanásunk árán teljesítjük. Meg kell tanulnunk nemet mondani!
Önismeret nélkül nincs reális önértékelés. Mindenkinek természetes, hogy véleményt arról alkot, akit vagy amit jól ismer. Ez a feltétel saját személyiségünkre nézve is érvényes. Kár volna azt hinni, hogy csak azért, mert valaki korát tekintve felnőtté vált, már nem tud változtatni, új tulajdonságokat felfedezni saját magában.
Dr. Vizy Beáta
pszichiáter szakorvos
forrás: archívum
(Patika Tükör – 010401)
