Vészhelyzetek

Alig van olyan orvoskrimi, amelyben a klasszikusnak számító Kóma óta ne játszódna le valamilyen hasonló történet az első lapok valamelyikén. A gonosz, pénzéhes, a szakma által méltánytalanul, nem kellően elismert, vagy főnöke által féltékenyen háttérbe szorított sebész, kutatóorvos, belgyógyász vagy kórboncnok ravaszabbnál ravaszabb trükköket talál ki a kórházba, műtétre, vagy csak vérvételre kerülő betegek elpusztítására. Többtucatnyi áldozat után kezd egyáltalán feltűnni valakinek – általában egy kezdő orvosgyakornoknak, orvostanhallgatónak vagy kutatóorvosnak – hogy a több ezer ágyas megyei kórház hullaházában feltűnően sok az általában 178 cm magas, szőke, 28 éves, banális megfázással kórházba került, majd elhunyt csinos nő. Ezt követően indul meg a magányos nyomozás a titokzatos kór vagy annak terjesztője ellen.
Megnyugodhatunk, az utolsó oldalakra tisztázódik az első laptól kezdve szimpatikus, de válófélben lévő doktor alibije. És nem csak elnyeri a gyönyörű asszisztense kegyeit, hanem le is leplezi a sátáni összeesküvés minden résztvevőjét. Teszi mindezt az után, hogy jó néhány életveszélyes helyzetből kivágta magát és szeretőjét..

De mindez eltörpül azok mellett az izgalmak mellett, amelyek valamelyik bostoni, washingtoni vagy philadelphiai kórház sürgősségi betegfelvételi osztályán, műtőjében, folyosóján zajlanak le percek alatt a szemünk előtt, a televízió képernyőjén. Literszámra öntik a betegekbe a nullás, Rh-negatív vért, a mentőautóból lélekszakadva kirontó mentősök zihálva ontják magukból a sérült adatait, miközben a betegszállító kocsi mellett rohanó nővér már a balesetet szenvedett friss vérképének és káliumszintjének ismeretében biztatja az épp odarohanó doktort, hogy a beteg életét már csak a nyitott mellkas mellett végzett szívmasszázs mentheti meg. A jól szervezett egészségügy látványa ámulatba ejti a tátott szájú tévénézőt: így is lehet gyógyítani? Esetleg az a gondolat is felmerül benne, hogy nemcsak lehet, hanem egyenest így kell ezt csinálni! Pillanatok alatt diagnosztizálva a legritkább kórképeket, nyakkendőben műtőasztal mellé ugrani, mellkast nyitni, hasba nyúlni, életet menteni..

Ehhez képest a saját kórházainkban szinte nem történik semmi. A sebész besétál a műtőbe, nyugodtan bemosakszik a tervezett műtéthez, nem zökkenti ki nyugalmából az sem, ha egy-két akut műtét fenekestől felforgatja az eltervezett egész napos programját. A vizitek között fél tucat új beteg várja az osztályon, ugyanannyi hazamenővel, és az előző napi operált betegek kötözésével. Megbirkózik a feladattal, és a szükséges adminisztrációs terhekkel, majd rendel néhány órát a szakrendelőben, az ambulancián. Nem rohangál szikével a hóna alatt, tűvel és cérnával a zsebében. Mindössze folyamatosan dolgozik, akár úgy is, hogy az előző éjszakát végig a műtőasztal mellett töltötte, még ha nem is a filmekben látott fergeteges felfordulás közepette. Azon általában csak jót mosolyog. Nem is hiszem, hogy bármelyikünk is a filmen megálmodott körülmények közé kívánkozna. Ezalatt persze nem a műszerezettség értendő.

És ha az esti viziten a másnapi műtétre váró beteg leteszi a kezéből az orvosi krimit, és azt kérdezi:

– Doktor úr! Ugye felébredek az altatásból? – csak annyit mondunk, szájzugrándulás és hamis szemcsillanás nélkül: – Legyen csak nyugodt, jó kezekben lesz. Vigyázunk magára!

Dr. Kökény Zoltán