Ha az embert olyannak fogadják el, amilyen, és nem várják el tőle azt, hogy mások elvárásaihoz igazodjon, akkor önmagát is könnyebben elfogadja...
Minden ember arra törekszik, hogy megvalósítsa a benne rejlő egyedi lehetőségeket. Ugyanakkor minden ember arra is vágyik, hogy szeressék, elfogadják – ezek olyan alapvető emberi szükségletek, amelyek nélkül elképzelhetetlen az egészséges fejlődés. Ám a két törekvés gyakran kerül összetűzésbe: sokszor megesik, hogy ha azt akarjuk, hogy elfogadjanak és szeressenek, meg kell tagadnunk alapvető hajlamainkat, vágyainkat és sajátosságainkat. Ezért viszont gyakran súlyos árat fizetünk: szorongás, depresszió, magatartászavarok jelentkeznek.
A torzulás általában már kicsi gyermekkorban elkezdődik, amikor a szülők kritizálják gyerekeiket, azt sugallva, hogy ügyetlen, buta, sőt rossz, amikor azt mondjuk, összemaszatolja magát, lassan öltözködik, amikor a mamának rohannia kellene vagy éppen nehezen boldogul a matematikával, holott a papa híres fizikus.
Nem kevésbé ártalmas az sem, ha a szülők túl magas követelményeket állítanak gyerekük elé, és folyton azt hangoztatják, hogy ő milyen ügyes, okos és erős, szinte megtagadva tőle azt a lehetőséget, hogy beismerje, amikor fél, és gyámoltalannak érzi magát, féltékeny kistestvérére, és babusgatásra vágyik. A túl nagy elvárás – ha mindig jónak kell lenni – hatalmas nyomást jelenthet a gyereknek, és sokszor már kicsikorban megalapozza a szorongás által kiváltott testi-lelki zavarokat.
Az ítélkező, merev szülői vagy pedagógiai magatartás azért káros, mert nem teszi lehetővé, hogy a világgal és önmagával ismerkedő gyerek valóságként élje meg saját élményeit, tapasztalatait, megtanuljon megbízni saját érzéseiben, gondolataiban, hiszen a tükör, amit elé tartanak, folyamatosan torzít. A következménye mindennek az, hogy a gyerek elidegenedik magától, nem alakul ki benne az a képesség, hogy felismerje, mire van szüksége, mire vágyik, mi jó neki, és mi nem az. Az ilyen gyerekek többnyire felnőttként is bizonytalanok, szorongók maradnak, nehezen hoznak döntéseket, és azokat is külső segédlettel teszik. Hiányzik az a biztonságérzés, amely az érett kapcsolatok működtetéséhez és a személyes fejlődést elősegítő lépések megtételéhez szükséges lenne.
Hogy mégis miért ilyen kritikus és számon kérő sok szülő? Hiszen túlnyomó többségük szereti gyerekét, és azzal hitegeti magát, hogy a gyerek érdekében teszi, amit tesz. Egyrészt fontos lenne tudatosítani magunkban, hogy szülő és gyereke nem feltétlenül „passzol” automatikusan egymáshoz. Csöndes, lassú mamának születhet viharos természetű, harsány lánya csakúgy, mint belevaló, sikeres papának álmodozó természetű, visszahúzódó kisfia. A variációk száma végtelen. Nehezebb az elfogadás, ha a gyerek alkata és a környezet nem illeszkedik egymáshoz. A gyerek önmegvalósításához akkor optimálisak a feltételek, ha képességei, törekvései és viselkedési stílusa megfelel a környezet követelményeinek, elvárásainak.
Gyakran előfordul az is, hogy a gyereket azért kritizáljuk, mert olyan vonásokat és szokásokat látunk meg benne, amiket nem szeretünk magunkban sem. Végső soron azért nem tudjuk őt elfogadni, mert nem fogadjuk el magunkat sem olyannak, amilyenek valójában vagyunk. Ha nem volt olyan szerencsénk, hogy elfogadóan szerető környezetben nevelkedjünk, nagy az esélye annak, hogy önképünk – amilyennek látjuk magunkat – és énideálunk – amilyennek látni és láttatni szeretnénk magunkat – nagyon távol kerül egymástól.
Amint látjuk, könnyen eshetünk csapdába: a saját maguk elfogadására képtelen szülők gyerekeiket sem képesek feltétel nélkül elfogadni, és ezzel „továbbörökítik” ezt az egészséges személyiségfejlődést gátló hozzáállást. A megoldás az lehet, ha a szülők kilépnek a rendszerből, és megpróbálják tudatosítani magukban, mit miért tesznek, és felismerik, mik azok az előítéletek és elvárások, amelyek tulajdonképpen nem is gyereküknek szólnak, hanem saját gyerekkorukból származnak.
Ebben az önvizsgálatban segítséget nyújthat a személyközpontú megközelítésen alapuló terápiás beszélgetés, amelyet Carl Rogers amerikai pszichológus dolgozott ki. Négyszemközti vagy csoportos beszélgetések formájában itt ki-ki megtapasztalhatja a feltétel nélküli elfogadást, amely lehetőséget biztosít arra, hogy a kritikus megítélés kockázata nélkül, őszintén szembenézzen magával.
Nagy Katalin
pszichológus
forrás: archívum
(Patika Tükör – 010106)
