Elhunyt Nagy Péter irodalmár, műfordító, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja.
Az alábbi módon emlékezett Horváth Jánosról, kedves professzoráról több mint negyven évvel ezelőtt:
"Mióta elment, gyakran látom őt a régi bölcsészkar pállott folyosóján, amint szapora, de nem sietős léptekkel megy a tanterem felé... Belép a tanterembe, ebbe a mindig szellőzetlen, mindig rideg hodályba, ahol egymás hegyén-hátán zsúfolódva vártuk minden évfolyam lelkes magyar-szakosai s a vendégek, akiket nem a szak s a vizsga, hanem az ő varázsa vonzott, s egyszerre néma csönd lett a dús zsivajból... S látom keskeny, folyosószerű, a ridegségig puritán tanári szobájában, ...amikor a »kolléga úr«, a riadt hallgató beóvakodik, s ő tanácsadásban vagy vizsgán egy pillanat alatt áthidalja azt a gégeszorító szakadékot, mely akkor professzort s diákot törvényszerűen elválasztott: meleg kedvességével – nincs rá más szó: bájával – emelve magához a »jelöltet«, s teremtve meg számára a légkört, melyben minden tudását kitárhatja, minden problémájával előhozakodhatik... S ezért búsak e sorok, midőn kedves hajdani professzoromtól búcsúzom. Szomorú, hogy napos délelőttökön nem találkozhatom többé vele a Bartók Béla úton, ahol sétálgatni szokott – de szomorúbb, hogy csak pilléreit építhette meg a katedrálisnak, melynek megalkotására hivatott volt... A hagyaték, mely ránk maradt utána, így is óriási: magyar irodalomtörténész még előtte ennyit nem végzett soha. A kor parancsa, hogy túl kell nőnünk rajta – de túl nem léphetünk rajta, mert ha vitatkozunk is sokszor vele, mindaz, amit felkutatott, megállapított, összegezett, immár irodalmi múltunkról alkotott tudásunk elidegeníthetetlen része lett. Ha a katedrális új tervek szerint s új módszerekkel fog is felépülni, egy-egy oszlopfő, boltív vagy rozetta örökké őrizni fogja az ő keze nyomát."
Bár Nagy Péter munkásságának, irodalomtörténészi, kultúrmissziós tevékenységének megítélését is övezhetik viták, a fentebb általa papírra vetett sorok – egy emberöltővel később – ő reá is igazak. Lenyűgözően nagy tudású, bámulatos szellemi frissességét, sajátos humorát és higgadt racionalitását utolsó pillanatig megőrző embert veszítettünk el, akit több mint tíz éve volt szerencsém ismerni, de – és ezt nem tudom eléggé saját szememre vetni – vele messze-messze nem annyit beszélgetni, őt kérdezni és hallgatni, mint amennyi módomban állt volna, amennyit kellett volna, amennyi kötelező lett volna. Talán azt gondoltam, hogy van még idő, hogy fel kell készülnöm ahhoz, hogy egyáltalán követni tudjam.
Nem tudom – Tanár Urat is beleértve – mit hoz létünknek, lényünknek a sors, de meggyőződésem – ismerve őt és körülményeit –, hogy magas kora ellenére még értékes, örömteli éveket élhetett volna. Itt és most nem helyénvaló erről többet írnom, helyette egy Márai Sándor idézetet ajánlok jószívvel mindannyiunk figyelmébe:
"Először, valamikor régen, boldog akartam lenni. Aztán tökéletes. De nincs messze az idő, mikor az ember csak lenni akar, boldogtalanul és tökéletlenül is, lenni, még egy kis ideig, mert süt a nap, vagy esik az eső."
Váli Béla Edgár
orvosiLexikon.hu
2010 január 20.
