Bár Nagy Péter munkásságának, irodalomtörténészi, kultúrmissziós tevékenységének megítélését is övezhetik viták, a fentebb általa papírra vetett sorok – egy emberöltővel később – őreá is igazak. Lenyűgözően nagy tudású, bámulatos szellemi frissességét, sajátos humorát és higgadt racionalitását utolsó pillanatig megőrző embert veszítettünk el, akit több mint tíz éve volt szerencsém ismerni, de – és ezt nem tudom eléggé saját szememre vetni – vele messze-messze nem annyit beszélgetni, őt kérdezni és hallgatni, mint amennyi módomban állt volna, amennyit kellett volna, amennyi kötelező lett volna. Talán azt gondoltam, hogy van még idő, hogy fel kell készülnöm ahhoz, hogy egyáltalán követni tudjam.
Nem tudom – Tanár Urat is beleértve – mit hoz létünknek, lényünknek a sors, de meggyőződésem – ismerve őt és körülményeit –, hogy magas kora ellenére még értékes, örömteli éveket élhetett volna. Itt és most nem helyénvaló erről többet írnom, helyette egy Márai Sándor idézetet ajánlok jószívvel mindannyiunk figyelmébe:
"Először, valamikor régen, boldog akartam lenni. Aztán tökéletes. De nincs messze az idő, mikor az ember csak lenni akar, boldogtalanul és tökéletlenül is, lenni, még egy kis ideig, mert süt a nap, vagy esik az eső."
Váli Béla Edgár
2010 január 20.